atmenetiurasedesSzomorú pillanat volt, amikor anno kedvenc írónőnk, J.K. Rowling bejelentette, hogy a Harry Potter sorozatnak vége, többet nem tudunk meg Harry sorsáról. Aztán mindenki túllépett rajta a maga módján, persze az írónő eközben nem ült tétlenül, mint aki jól végezte dolgát (még ha éppenséggel meg is tehette volna), hanem ismét regénybe kezdett, ezúttal a felnőtt közönséget megcélozva Átmeneti üresedés című művével.

Lehetne boncolgatni és ítélkezni, jó döntés volt-e vagy sem, hogy éppen ezt és éppen ekkor írta meg, egy biztos: nem kis nyomás nehezedett rá amiatt, hogy a varázslókhoz szokott rajongói vajon elfogadják-e a teljesen más témájú regényét.

Személy szerint én imádtam a Harry Potter könyveket, de számomra nem jelent akkora érvágást – mint ahogy sokan hangoztatják -, hogy egy tőle szokatlanabb környezetbe ágyazott könyvét olvassam el. Párhuzamot vonni közöttük teljesen felesleges, én inkább próbáltam úgy olvasni, mintha nem is Rowling írta volna. Ennek szellemében írom róla le a gondolataimat.

A történet helyszínéül Dél-Nyugat Anglia szolgál, pontosabban Pagford kisvárosa, mely az ugyancsak kisváros Yarvil mellett terül el. Részletes történelmet kapunk a mű során a településről, melyből kiderül, hogy ez a két helység mennyire ellenséges egymással (főként a pagfordi oldalról nézve), mely komoly politikai és erkölcsi vitákban csúcsosodik ki a városi tanácsban.

Casual-vacancy-family-treeSzereplői meglehetősen széles skálát képviselnek, a módosabb “őslakosoktól” a később betelepülőkön át egészen a szegény rétegig mind-mind találunk családokat. Kifejezetten főszereplője nincs a cselekménynek, mindegyik família életébe belepillanthatunk, váltogatva a nézőpontokat. Ha nagyon akarnám, talán Barry Fairbrothert állíthatnám a középpontba annak ellenére, hogy a mű az ő halálával kezdődik, mivel ez a történés rengeteg lavinát indít el maga után, mindenféle szempontból. Barry tanácsnok és családapa volt egyszerre, így halála nem csupán a szeretteit és a barátait rázza meg, de szinte mindenkire befolyással lesz, már csak abból kifolyólag is, hogy a tanácsban lévő bizonyos átmeneti üresedést be kell tölteni. Ha valaki kíváncsi lenne a könyvben felsorakoztatott összes családra, illetve annak tagjaira és a köztük lévő viszonyokra, egy remek ábrán kibogarászhatja ki kinek a kije (éljenek a lelkes könyvrajongók, akik veszik a fáradságot és ilyeneket készítenek!).

Amikor nekiálltam a könyvnek csak kapkodtam a fejemet, ahogy egyik fejezetről ugrottunk a másikra, egy teljesen másik ember szemszögébe, majd utána ismét egy újabb delikvensébe. Rengeteg szereplőt sorakoztat fel a legkülönbözőbb jellemvonásokkal megáldva, ezért az elején nem igazán tudtam ki-kicsoda és hova is helyezzem el őket magamban, őszintén szólva nem is hittem, hogy a könyv végére ez sikerülhet, de Rowling csak véghezvitette velem. Egyre mélyebbre ásunk a személyiségükbe és a gondolkodásmódjukba, már-már meg is ismerjük az igazi énjüket, ám amikor teljesen összeállnak a családfák, vége a műnek. Persze nyilván nem lehet a végtelenségig húzni a történetüket, így pont egy szeletet kaptunk a kisvároska bonyolunk életéből (na de ennyire bonyolult?!), pont annyira ismertük meg őket, amennyire szükséges a cselekedeteik megértéséhez, ezért igazából nem is lehet panaszkodni a megannyi ember miatt. A történetnek remek eleje és végkifejlete van – itt természetesen a megírás módjára gondolok, nem magukra az eseményekre, mert azok kicsit érvágósra sikeredtek majd’ mindenki esetében.

Nehéz dolgom lenne, ha kellene választanom egy személyt, aki a legközelebb állt hozzám szimpátia ügyileg, mindenkinek olyan titkai/perverziói/kiállhatatlan vonásai vannak, ami miatt leginkább csak sajnálni tudom őket, hogy a boldogság helyett csak az egymás furkálásában látják örömüket. A szerepek szélsőségessé tétele tehát brilliánsan működik, talán Fairbrother az, akiről szinte egy rossz szó sem esik, az élet mégis éppen őt ragadja el, pont őt, aki próbált átlátni a politikai káoszon és segíteni az összetartásban.

Miközben a művet olvastam egyfolytában az járt a fejemben, hogy teljesen olyan az egész felépítése, mintha direkt módon filmvászonra szánnák. Ez főleg a végénél érződik nagyon, amikor megtudjuk, kinek mi lett a “befejezése”, házról házról megyünk, mintha csak menne folyamatosan a kamera az utcákon, ráközelítve a házakra, majd a benne lévőkre és narrátor segítségével kapnánk az információkat. Ha egyszer netalántán erre kerülne a sor, hát nem irigyelném sem a színészeket, sem a rendezőt, mert ennyi szereplőt tökéletesen vászonra vinni és megeleveníteni… hát nem könnyű feladat.

Hát, Rowling ezt is megcsinálta! Számomra bebizonyosodott, hogy varázslók nélkül is remek történetet tud összehozni, persze nem azt mondom, hogy nincsenek hibái, de élvezetes olvasást nyújtott és remélem lesznek még további történetei is, mert ennyinél megállni nagy hiba lenne.

notbad notbad notbad notbad notbad2