mielottelalszomMár régóta hevert olvasatlanul az ebookjaim között ez a mű, szépen el is feledkeztem róla, hiszen annyi minden van, amit elolvasnék, így a felhalmozott dokumentumaim közepette nem nehéz szem elől veszíteni 1-1 példányt, főleg amikor újabb és érdekfeszítőbb könyvekre sikerült lecsapnom. Egy bejegyzésnek köszönhetően – melyre véletlenül bukkantam rá – azonban újra előástam és ezúttal bele is vetettem magam S. J. Watson Mielőtt elalszom című regényébe, mely az emberi emlékezésről, illetve annak hiányáról kerített egy lenyűgöző történetet.

A könyv első benyomásra Az 50 első randi és Pierre Lematrie Téboly című művére hajaz, de pillanatok (azaz ez esetben inkább oldalak) alatt kiderül, hogy jóval lekörözi mindkettőt igazából az elsőt egyáltalán nem is nehéz  és egy olyan krimi és thriller keverékét kapjuk meg, amitől leesik az állunk. Kétszer is. Na jó, minimum négyszer.

Christine egyik nap arra ébred, hogy egy vadidegen férfi mellett fekszik egy vadidegen lakásban, ráadásul a fürdőszobában is idegenek mosolyognak vissza rá a tükör köré ragasztott képekről – a baj már csak az, amikor a huszonéves lelkű lány meglátja a saját tükörképét, ahonnan egy középkorú nő néz vissza rá. A férfi – akiről kiderül, hogy a férje – elmagyarázza neki, hogy egy baleset következtében mind a hosszútávú, mind a rövidtávú memóriája megsérült, így nem emlékszik semmire az elmúlt 20 évből, ráadásul mindegy egyes nap végbemegy ez a körforgás és minden nap lefutják ezeket a ‘ki vagy te és hol vagyok?’ köröket. Miután Ben, a férje elmegy dolgozni és a nő egyedül marad a lakásban, hívást kap állítólagos orvosától, dr. Nashtől, aki szerint el van rejtve a szekrényében a naplója, melybe az egyes napok eseményeit írja le Christine amolyan kezelésként a gyógyulása reményében. Az eddig is elég bonyolult és számára sokkoló helyzet tovább fokozódik, amikor kinyitva a naplót rögtön az első oldalon szembejön vele a “Ne bízz Benben!” megjegyzés, így nincs mit tenni, nekiveselkedik az elolvasásának annak reményében, hogy sikerül kiderítenie az igazságot az elmúlt évek eseményeiről.

Ezután az író visszakalauzol bennünket a közeli múltba, amikor ez az egész terápiás naplóírás elkezdődött és Christine ezáltal szépen lassan rakja össze az elmúlt 20 éve kirakójait, amikről utána fokozatosan derül ki, hogy lehet abszolút nem is részei az életének.

before_i_go_to_sleep_202x300Tetszett a regény részekre bontása és ezáltal a felépítésének és elbeszélésének stílusa, mi szerint elkezdi a jelenben lévő dolgokkal, majd visszaugrik a múltba és szépen addig göngyölíti a szálakat, amíg vissza nem jutunk a jelenhez és a cselekmény onnan folytatódik tovább. De azért nem ennyire kiszámítható, egy idő után megint eljátssza ugyanezt, csak már nem a távoli, hanem egy kimaradt köztes idővel kerülhetünk újra képbe, amivel is a végső nagy történet minden egyes részlete a helyére kerül.

A mű nagy része naplóbejegyzések formájában íródott, így pontosan, meglehetősen őszintén és személyes hangnemben követhetjük végig a sztorit a főszereplő szemszögéből. Meglepett, hogy egy férfi iró hogyan tud ennyire jól írni egy nő szemszögéből anélkül, hogy egy percre is kételkednénk a karakter nemét illetően. Ráadásul Christine jellemvonásai mellett minden szereplőről remek leírásokat és ezáltal igazi egyéniségeket kapunk, akikbe szintén nem lehet belekötni.

A legjobb az egészben, hogy az író folyamatosan félrevezet bennünket, de ennek tetejében még Christine is folyamatosan megkérdőjelezi saját magát, hiszen ha nem emlékszik egyik napról a másikra semmire, honnan is tudhatná, hogy nem csak a képzelete játszik vele és csupán egy kitalált történetet olvas? A bizonytalanság mellett a másik fő érzelem az állandó feszültség jelenléte, mely épp ebből a bizonytalan állapotból fakad. Sokszor igazán falkaparós állapotba sikerült hoznia és minden mondattal csak fokozta az érdeklődésemet, aminek a jéghegy csúcsa volt a befejezése! HOGYAN, hogyan lehet így befejezni?! RNkjdngéfnfghjhkrtiaopfqobdjkn!?! ne essünk szét Elnézést, szóval… igen, az a végkifejlet nagyon ajlas húzás volt, az egyik dolog, hogy egész végig játszadozik velünk, de hogy a végét pedig így “zárja” le, hát igazságtalanság a köbön!

Ez is tipikusan azokhoz a regényekhez tartozik, amelyeket iszonyúan nehéz elengedned és ahogy közeledsz a vége felé eluralkodik rajtad a ‘csak ne legyen még vége!’ érzés (ez esetben pedig még hozzácsapódik a ‘csak ne ÍGY legyen vége!’ feeling is), dehát mint tudjuk, egyszer minden véget ér, így sajnos ez a történet is, de végig imádtam a könyvet és hatalmas grat és riszpekt a kitalálójának!

notbad notbad notbad notbad notbad