alanyakitudrepulniBizonyára sokan akadnak közülünk, akiknek ha valamilyen föndöntúli erő birtoklására lehetőségük adódna, gondolkodás nélkül a repülést választanák. Hiszen mi sem lehet jobb, mint mindenféle közlekedési eszközt magunk mögött hagyva és függetlenedve tőlük, ahogy a madarak is teszik fognánk magunkat, elrugaszkodnánk és vitetnénk magunkat a széllel, ahová csak kedvünk szottyan.

Viszont ameddig földhöz ragadtan tengetjük életünket, itt vannak számunkra egyfajta vigasztalásul az e témával foglalkozó művek, jelen esetünkben Victoria Forester – A lány, aki tud repülnicímet viselő bűbájos és különleges regény, amelynek nem csupán a borítója az, ami elsőre belopja magát a szívünkbe (Stephenie “Twilight” Meyer idézetét leszámítva), hanem a címmel együtt később a történet is.

Alaptörténetként megkapjuk főszereplőnk, Piper McCloud élettörténetének különös alakulását, kezdve szülőhelyének, az abszolút vidéki élet és egyszerűség mintapéldányának, Lowland-nek a bemutatásával. Bár kicsit sarkítottan és elnagyoltan ábrázolja a tanyasi emberek mindennapjait, igazságtartalma mellett nem lehet elmenni, hiszen az itteni élet, amely mentes minden modern technikától valóban az egyszerűségen alapszik, azonban ebben rejlik nagyszerűsége is. Számomra tipikus amerikai vidéki hangulatot tudott teremteni a leírásokkal és a párbeszédekkel megtűzdelt jellemzés, melybe váratlanul beleszületik Piper az ő képességével együtt. Már kiskorától kezdve hódol eleinte lebegési, majd később spontán felemelkedési képességének, amit azonban nem igazán tud irányítani, ezért szülei nem is engedik, hogy emberek közé mehessen, mondván mit szólnának ehhez a többiek, ha megtudnák, hogy lányuk nem olyan, mint a többi normális gyermek.

“Ha a jóisten azt akarná, hogy az emberek repüljenek, akkor adott volna nekik szárnyakat. Úgy biza!”

Piper eközben cseperedik és jobb társaság híjján szüleit bombázza milliónyi kérdéseivel, amikor pedig előhozakodik repülési képességével állandóan negatív visszajelzést kap, földhözragadt életadói számára egyfajta plusz teher lányuk efféle tömegből vlaó kiemelkedése. Így jobb híjján magának Pipernek kell kezébe vennie az irányítást és gyakorolni a repülést, hogy minden zökkenőmentesen, illetve az akaratától függően működjön. Mivel a többi gyereket csak az ablakból lesve láthatja, a helység egyik rendezvényére csak hosszas könyörgés által cipelik szülei magukkal, gondolván talán megússzák mindenfajta megaláztatás nélkül.

A rendezvényen megtartott baseball meccs azonban olyan jól sikerül, hogy Piper lebukik a repülésével, így a nagy megdöbbenést a hatalmas médiafigyelem, majd pedig az ilyen helyzetekben megszokott nagy, sötét autókkal közlekedő ügynökök megérkezése váltja fel. Itt lép a képbe dr. Letitia Hellion, aki egyfajta vezetőként irányítja az alakulatait és ő beszél négyszemközt a McCloud család tagjaival. A nő igazi jótét, segíteni akaróként mutatkozik be és szándéka, hogy Pipert elvigye egy különleges emberekkel foglalkozó intézetbe, ahol a számára legmegfelelőbb taníttatást kaphatja hozzáértőktől. McCloudék szinte azonnal rábólintanak a dologra, Piper pedig kicsit félénken ugyan, de izgatottan tart velük a titkos bázisukra. Ezzel pedig kezdetét veszi egy teljesen más helyszín életének története.

Nagyon tetszett a két hely között lévő óriási kontraszt, ahogy az eddig leírt klasszikus tanyasi légkört felváltja a legmodernebb technikával felszerelt, föld alatt megépített intézmény monumentalitása. Itt is megismerhetjük az ott élők mindennapjait, ahogy a legkülönfélébb képességekkel rendelkező gyermekek tengetik napjaikat az intézet falain belül, amelynek sajátos hierarchiára és napirendje van. Amikor már-már kezd végre barátokat szerezni és beilleszkedni ebbe a rendszerbe, amely még a tetszését is elnyeri, lassan kezd kitudódni az igazság ennek a hely valódi mivoltát illetően, valamint kiderül, hogy nem minden szerezplő az, akinek látszik.

the-girl-who-could-fly-200x300Ahogy a borítón lévő Meyer-idézet is hírdeti, valóban van benne némi X-Man beütés, bár nem találkoztam még közelebbről ezzel a művel/művekkel, de a témája valami hasonló, de ebben meg is áll, csupán az alaptörténethez veszi kölcsön annak a műnek a tárgykörét. Véleményem szerint igazi egyedi történetvezetéssel van dolgunk, az elején nem is sejtettem, hogy ez a kezdés ilyen sztorihoz vezethet el.

Amikor ránéztem a borítóra, egyből lehetett tudni, hogy ifjúsági regénnyel lesz dolgom, azonban a kezdeti negatív tapasztalatok után végre ebben a könyvben megtapasztaltam, milyen is egy felettébb jó ifjúsági mű! Szerencsére nem az a lebutítottabb és szolidabb, klasszikus kamaszoknak szóló történet, hanem van benne minden – a csavarokról és a kiszámíthatalan szálakról nem is beszélve -, ami lehetővé teszi, hogy a szélesebb korosztály is élvezze, így számomra is nagy élményt nyújtott a legelejétől a legvégéig. Ráadásul bármennyire is hihetetlen, de NINCS benne szerelmi szál! Amikor színre lép az egyik fiú főszereplő, Conrad, már lelki szemeim előtt lebegett, ahogy egymásra találnak, ám ez a rész teljesen elmaradt – mondjuk főhősünk 9-10 éves kora miatt elég furcsán is jött volna ki, ha ez megvalósul. :)

Igazán sajnáltam, amikor véget ért a történet, de a lezárás is mesterien lett megírva, azt kell, hogy mondjam, engem aztán tényleg megvett kilóra az írónő. Nem tudom, lesz-e a történetnek folytatása, számomra ez a mű így egész és kerek, ezért nem is szorgalmaznám, de szívesen fogok olvasni esetleg más művét, ha rábukkanok, mert nagyon tetszett az elbeszélési módja és a kreativitása.

notbad notbad notbad notbad notbad