jegviraglanyokModern korunk egyik nagy betegsége – a trendeknek való folyamatos megfelelés okán – a testsúlyunkkal kapcsolatos folyamatos aggályaink, köszönhetően a hiper-szuper vékony modelleknek, a megannyi reklámnak, filmeknek, illetve az ezek által kiváltott felfogásbeli berögződésnek. Bár egyre többen veszik fel a problémával a nyilvános harcot és próbálnak ellene kampányolni ahogy csak erejükből telik, még mindig komoly gondnak számít a világ minden táján.
Gondolom senkinek nem kell megmagyarázni az anorexia és a bulímia fogalmát, melyek sajnos az előbb említett dolgoknak hála súlyos gondokat okozhatnak a felnőtté válás rögös útján haladó fiataloknak – különösképpen a lányoknak.

Szerencsésnek mondhatom magamat, mert ezekkel a betegséggel még csak hallomásból sem találkoztam a környezetem köréből, legtöbben inkább a szokásos, de még egészséges elégetlenkedés mezsgyéjén belül maradnak, így személyes tapasztalattal nem rendelkezem, ám Laurie Halse Anderson Jégviráglányok című műve a komoly témája ellenére felkeltette érdeklődésemet, kíváncsi voltam milyen regényt lehet ezen betegségek köré szőni.

A műben két barátnő, Lia és Cassie történetét követhetjük figyelemmel. Míg Lia az anorexia áldozata, addig Cassie a végzetét elhozó bulímia csapdájába esik. Az eseményeket Lia szemszögéből nézve kapjuk, így betekintést nyerhetünk sajátos (bár ide a beteg/őrült lenne az ideillőbb jelző) gondolatvilágába, melynek első szembetűnő eleme például a folyamatos kalóriaszámlálás, minden említett étel mellett zárójelben láthatjuk mennyi kalóriát jelent szervezetünk számára, így ezzel az is tudatosul, mi az, ami tabunak számít számára és hogyan próbál cselezgetve, mindenkit (még saját magát is) kicselezve minél kevesebb kilót nyomni.

Mint azt megtudjuk, eme kórja egészen fiatalon kibontakozott nála, egyszer már el is vetette a sulykot, amikor is orvosok hozzáértő kezei közé került, ám kikerülve az állandó megfigyelés alól újra nekilátott, hogy “dolgozzon” a számára ideális testsúlyom, mely a minél kevesebb felé dől. Eközben reális, egészséges gondolatmorzsákat elhintve folyamatosan ingázik az igazi valóság és a hamis, általa helyesnek gondolt tényállások között, valamint csapong a normális élet iránti vágytól egészen a nádszálvékony, folyamatos éhezéssel teli mindennapjaiig, de végül mindig a karcsúság győz.

“A combjaim közötti hézag, a hézagon átsütő fény vagyok”

“Le akartam rajzolni az agyturkász szőnyegére a két combomat, amelyek akkorák voltak, mint egy-egy rekamié. Fenekem és hasam hurkái dübörögni fognak a padlón, és felcsapódnak a falakra; tőgyeim strandlabdák, karjaim nyers piskótatésztával töltött hengerpárnák, amelyek felfeslenek a varratoknál. A doki el lesz borzadva. Minden munkája semmivé lett a takonyszürke ceruza végtelen kanyargásában. Telefonálni fog a szüleimnek, és még több konzultáció lesz (ketyeg a számláló, újabb ezrek pattognak le a biztosítási dollárokból), és a doki megint módosítja a gyógyszerelésemet. Egy tabletta, hogy felgőzölje az önbecsülésemet, másik tabletta, hogy lekicsinyítse az őrültségemet. Szóval lerajzoltam önmagam szétfolyt változatát, tényleges méretem töredékét, kéz- és lábujjastól, cuki fülbevalókkal, lófarkasan.”

Míg elhiteti szüleivel és közvetlen környezetével, hogy minden a legnagyobb rendben és nincs szüksége további orvosi segítségre, egyre mélyebbre süllyed. A kérdés csupán az, fel tud-e állni innen, vagy végleg elveszik a félhomályban.

“A 38,55 nem volt elegendő töltelék egy papír Lia-lánynak. A 38,55 bőr volt, amely vedleni akart. A 38,55 pelyhes majomszőr volt, amely benőtte mindenemet, hogy melegen tartson. Azt mondták, hogy kövérebbnek kell lennem. Közöltem velük, hogy a célom a 36,28, és ha nem akarják elveszíteni a tiszteletemet, jobban tetszik, ha abbahagyják a hazudozást.”

“A szám nem számít. Ha lemennék 31,75-re, 29,46 akarnék lenni. Ha 4,53 kilogrammot nyomnék, addig nem lennék boldog, amíg le nem megyek 0,99-re. Az egyetlen szám, amely valaha is elég lenne, a 0.  Nulla kiló, nulla élet, nulla méret, dupla nulla, nullpont. Végre megértettem.”

Gondolom feltűnt Nektek, hogy a kelleténél (aki többször olvasgat, annak aWintergirls_FrontCoverdocx_193x300 megszokottnál a helyes töltelékszó :) többet idézek a műből, nos ez nem véletlen. Már az első oldal elolvasása után táncot lejtett a lelkem a különös és eszméletlenül jól megalkotott megfogalmazások láttán, még egy ilyen könyvvel sem találkoztam, amiben ennyire gyönyörűen és egyedien lennének göngyölítve a mondatok, a legkivételesebb hasonlatok felhasználásával. Ez az egész ad a műnek egyfajta szépséget annak ellenére, mennyire komor és komoly témával foglalkozik.

Bár magáról a kerettörténetről nem sokat írtam, nem is tervezem a további boncolgatását, mert ez is tipikusan abba a kategóriába tartozik, amelynél magadnak kell felfedezni az egyes szegmenseket és neked kell rádöbbenned az igazságokra, a fordulatokra és a meglepetésekre. Egyet garantálhatok: ha elkezded olvasni teljes mértékben magával fog rántani, de a legfurcsább módon egyszerre repít a fellegekbe és húz le magával a legmélyebb bugyrok közé. Másként tényleg nem tudom megfogalmazni, nálam ez volt az uralkodó érzés, remélem Ti is megtapasztaljátok és ugyanolyan nehéz szívvel váltok meg Liától, mint ahogy én tettem.

notbad notbad notbad notbad notbad