atokeletestrukkKönyvek filmvászonra vitele mindig nagyon izgalmat jelent az olvasó számára, hiszen a saját magunk által elképzelt világot fogja valaki és megeleveníti, kiléptetve az eddigi képzeletbeliség állapotából. Persze mindig próbálnak belevinni kisebb-nagyobb volumenű extra dolgot, hogy ne egytől-egyig másolják le az eredeti művet, ami miatt nagyon tudnak kukacoskodni az érintettek a mértékétől függően, ugyebár. Mindig szeretek megfilmesített könyveket viszontlátni a tv képernyőjén filmvásznon, de érdekes módon fordítottan ez nálam nem igazán szokott működni: amikor előbb jutok el a filmhez, mint maxgához a könyvhöz, utána valahogy nem vonz az, hogy el is olvassam. Talán annak tudható be, hogy kicsit így elveszik az a saját tapasztalat, amellyel kényed-kedved szerint alakíthatod ki magadban a karaktereket, hiszen már láttad őket, nincs mit elképzelni, “készen” kapod őket.

Azonban most először sikerült itt is a ‘kivétel erősíti a szabályt’ elvet kipróbálnom Christopher Priest – A tökéletes trükk regényével. Azért is léptem ki a megszokott menetből, mert a filmet jópárszor láttam és az egyik kedvencem (ha nem a legkedvencebbem), olvasgatva a könyvről pedig többen is leszögezték, hogy eléggé eltérő a két mű. Így a végére érve kijelenthetem, hogy valóban így van, sőt…!

Remélem sokan látták közületek a filmet, így nem okoz nagy meglepetést, ha elárulom, hogy a könyv központi témája a bűvészkedés, a történet pedig két azonos korban élő, nagy bűvész: Alfred Borden és Robert Angier kapcsolatáról, rivalizálásáról szól. Filmnézők számára azért kiteszek egy spoiler szavacskát, mivel több fajsúlyos dolog is van, ami eltérő az adaptációhoz képest, úgyhogy ne mondjátok, hogy nem szóltam. ;)

A könyv elején már tudatosult bennem, hogy a képernyőn visszaköszönő alkotás csupán egy szelet A tökéletes trükk tortájából, hiszen nem a bűvészekkel kezdünk a XIX-XX. száad fordulóján, hanem a jelenkorban találjuk magunkat, ahol egy fiatal, örökbefogadott srác mindennapjaiba kaphatunk betekintést napló formájában – ez a stílus az egész elbeszélésben megmarad. Nem, benne nincs semmi hajlam arra, hogy ő is bűvésznek álljon, csupán állandóan úgy érzi, hogy nincs egyedül, valahol a világban jelen van egy ikertestvére, akivel néha kapcsolatba tud lépni lelkileg. Újságíróként keresi kenyerét, munkája egy nap egy ódon házhoz vezeti, ahol tényfeltáró riportot kellene készítenie, azonban egy korabeli lánynál köt ki, aki beavatja közös múltjukba; mint kiderül a fiú az egyik, a lány a másik bűvész leszármazottja, s régi naplóik segítségével lépünk vissza a viktoriánus korba és ezek által elevenednek meg előttünk, mi is történt valójában közöttük és mindez hogyan köthető ahhoz az ikertestvérséghez. Először az egyik, majd a másik  férfi szemszögéből ismerjük meg a sokak által ismert sztorit az ellenségeskedéseikről.

Persze egyiküknél sem in medias res, az események közepébe való belevágásról van szó, szépen mindegyikük felvezeti a maga élettörténetét, beleértve a bűvészkedés tudományának ismertetését is.

“A bűvész és a közönség megkötötte az általam “A varázslat hallgatólagos egyezményének” nevezett szerződést. Ezt persze nem mondják ki, mi több, a közönség alig van tudatában az egyezmény létezésének, ám pontosan ez történik. Az előadó természetesen nem varázsló, hanem színész, aki eljátssza a varázsló szerepét, s aki azt kívánja elhitetni a közönségével, még ha csak időlegesen is, hogy sötét erőkkel áll kapcsolatban. A közönség mindeközben tudja, hogy amit lát, az nem igazi varázslat, ám elnyomja magában ennek a tudását, és hallgatólagosan teljesíti az előadó kívánságát. Minél jobban ért az előadó az illúzió fenntartásához, annál jobbnak fogja tartani a közönség ezt az álságos varázslást.” 

“Néhány éve azt írták egy bűvészről (azt hiszem, Mr. David Devantról), hogy azt mondta: “A bűvészek nem azért óvják titkaikat, mert ezek olyan nagy és fontos titkok, hanem mert kicsik és triviálisak. A színpadon véghezvitt csodák gyakran olyan abszurd titkok eredményei, hogy a bűvész szégyellné bevallani, hogy így hajtotta végre őket.” Dióhéjban ez a színpadi bűvészek paradoxonja.”

ThePresige_300_185x300A regény törzsében – és egyben fő szálában – kicsit kibővítve ugyan, de nagy eltérést nem tapasztalva folynak az események. Azonban amikor elérünk a filmbeli vég fele, ott csavaródnak meg a dolgok és ott válik ketté a két szerzemény, hogy aztán a végére teljesen más – de ugyanolyan sejtelmes és döbbenetes – befejezést kapjunk.

Ahogy lenni szokott, a könyv ugye sokkal részletesebb történetkifejtést tartalmaz, mint maga a film, de mégis úgy sikerült kivitelezni, hogy mit sem veszítsen értékéből. Így, hogy mindkét főszereplő gondolataiba bekukkanthatunk jobban megismerhetjük őket, ezáltal eldönthető, ki-kinek szurkol vagy éppen kit nem szeret. Nekem nem sikerült döntést hoznom, mivel a naplók olvasgatása közben mindig megkaptuk éppen mit miért csináltak, ezért egyikre sem mondhatnám azt, hogy na ő kifejezetten unszimpatikus, ő meg jófej, hiszen a maga szemszögéből mindenkinek megvolt a saját oka tetteire, ezért egyik sem elítélhető meglátásom szerint.

Arra a kérdésre pedig, hogy melyik a jobb én nem tudnék választani, hiszen majdhogynem két különböző kreálmányról van szó, némi átfedéssel. Egy biztos, a film mellé bekerült a könyv is a kedvenceim közé, a filmváltozatot pedig rövid időn belül újra meg kell néznem, hogy megismerve a papírformátumú változatát alaposan szemügyre vehessem a történések különbözőségét (szégyen szemre már több éve nem láttam).

notbad notbad notbad notbad notbad