cinderHa belegondolunk – akár a könyveket, akár a filmeket vizsgálva – annyiféle történettel vagyunk körbevéve és megannyi műfajúval, hogy egy emberöltőnyi élet alatt lehetetlenség mindegyikkel megismerkedni, és rengeteg olyan mű is marad, melyről valószínűleg sosem fogunk hallani. Szomorú dolog ez, dehát az embernek ugyebár élnie is kell és alakítgatnia a saját életét, mely ugyancsak történetek sokaságából épül fel az idő múlásával. Egyedit alkotni manapság nem könnyű dolog, viszont nem esélytelen, nézzük csak meg hány könyv és film jelenik meg évente, melyek ha nem is tökéletes újítók, mégis gyarapítját egy-egy újabb folttal az elképzelések gigantikus szőnyegét, ha úgy tetszik.  De sokszor fordul elő az is, hogy egy új sztori helyett egy variáció kerül meg- vagy felelevenítésre, kisebb-nagyobb változásokat beleszuszakolva.

Vegyük például a Disney mesék világát, melyek közül jónéhány példányt megtalálhatunk könyv, animációs film és rendes film változatban is – ha valamelyik forma pedig hiányzik, az évek múltán nagy valószínűséggel fognak szépen sorjában felelevenítésre kerülni, nehogy véletlenül is elfeledjük őket. Nem véletlen, hogy ezt a példát hoztam, ugyanis Hamupipőke feldolgozott történetét olvashattam el nemrég, mely Marissa Meyer kobakjából pattant ki és íródott papírra, majd pedig Cinder névvel került a könyvesboltok polcaira.

A regény a IV. világháború után játszódik a Keleti Nemzetközösség, azon belül is Új Peking városában, ahol a korhoz illendően megannyi modern kütyü fellelhető, mint pl. a lebegőjárműek, netmonitorok és robotok, illetve normális jelenségnek számít a kiborgok jelenléte is – bár az nem állítható, hogy a társadalom teljes értékű tagjainak számítanának. A technika fejlettsége mellett azonban éles kontrasztként jelen van a tömegeket tizedelő pestis, melynek ellenszerét még nem sikerült megtalálni, de mindent megtesznek, hogy végre gyógyíthatóvá tegyék ezt a halálos kórságot, még ha ez azt is jelenti, hogy kiborgok százait sorozzák be, hogy kényükre kedvükre kísérletezgethessenek rajtuk és a biztos halálba küldjék őket.

Főszereplőnk, Linh Cinder ugyancsak a félig robot, félig ember kategóriába sorolható és a nem éppen nőiesnek nevezhető műszerész szakmát űzi: a rendszeresen megrendezett vásárokon saját kis bódéjában javítgatja a nép kisebb-nagyobb mechanikai problémáit, országos hírnevet kivívva magának ügyességével. Mostohaanyjával és két mostohatestvérével él együtt, közülük pedig csak az egyik lányról, Peony-ról mondható el, hogy nem igyekszik pokollá tenni az életét. Egyik nap Cinderhez maga Kai herceg (a császár fia) látogat el inkognitóban, hogy felkérje legkedvesebb robotjának megjavítására, miután a császári műszerészek csődöt mondtak vele. Javítása során viszont fény derül olyan titkokra, mely az egész Nemzetközösségre és mindnyájuk életére nagy hatással lesz.

Ne higyjük azonban, hogy ez lenne a sztori kiindulópontja, ugyanis emellett még a “drága” mostohaanyuka is bekavar azzal, hogy a vele jogosan szembeszegülő Cindert besorozza a kísérleti nyulak közé, megoldva ezzel a lány jelenlétének mizériáját. Vajon sikerül élve megúsznia a kísérleteket? Mit rejt a titokzatos hercegi robot? Lesz-e egyáltalán folytatása Cinder és Kai találkozásának? Na és miképp szövi bele az írónő azt a bizonyos bált a cselekmény fonalába? A kérdésekre a válaszokat természetesen a könyv elolvasása után tudhatjátok meg, mert én a sztoriról ennyit kívántam mondani, inkább boncolgatom egy kicsit az egésznek a hátterét, mert jócskán van mit górcső alá venni.

13164350_209x300Először is nézzük csak a kiépített közeget, melyben a regény játszódik. Ugye Kínában vagyunk, ez tény, melyet a császár jelenléte meg is alapoz, de ezen kívül egy fikarcnyi szó sem esik a környezetről: sem egy épületleírás, sem egy karaktervonás nem szól arról, hogy kelet-ázsiaiak életébe csöppentünk volna, így amikor nincs megemlítve, hol is vagyunk pontosan az ember azt hinné teljesen más földrészen jár és egy tipikus amerikai történetet olvas. Szereplőink esetében sincs semmi nyoma annak, ők mos tulajdonképpen kínaiak-e vagy sem, hiszen a nevük sem sorolható éppen közéjük. Persze félre ne értsetek, nyilvánvaló, hogy kínaiak, csak számomra furcsa volt, hogy identitásukba és jegyeikbe nem megyünk bele mélyebben, csupán a felszínes megemlítés által képzelünk hozzá minden egyes jellegzetességet, amelyet a nép és a kultúrája hordoz magában.

Nagyon kreatív húzás volt az írónő részéről, hogy egy ilyen technikailag előrehaladott társadalomba belecsempészte a régmúlt idők nagy ellenségét: a kékláz, avagy a pestis jelenségét. Ha már a kontrasztoknál tartunk, ennyiben nem áll meg az elbeszélés, hiszen a modern és a régmúlt éles ellentéte mellett az emberek szintjén is jelen van a kirívó különbség – ha úgy tetszik faji megkülönböztetettség – emberek és kiborgok között. Az idő múlásával azt hinné az ember mindenre sikerül megoldást találni és elfogadni egymást békességgel, de ezzel is csak igazolódik, hogy az évek elteltével sem csökkennek és lesznek semmissé a problémák, hanem mindig is örökérvényűek maradnak.

Külön pirospont jár érte, amiért sikerült Hamupipőke történetének csak a legalapabb motívumait beleépíteni a műbe és egy olyan izgalmas, gigászi történetet kanyarintani belőle, hogy az agyam eldobtam olvasás közben! Egyáltalán nem éreztem úgy, mintha csak egy másik Hamupipőke sztoriban haladnék – erről a változtatások is gondoskodtak -, hanem egy jóval továbbgondolt, cselekményileg roppant módon kidolgozott, szinte teljesen más alkotást kaptam és ennek felettébb örültem. Főként, amikor csak utalást kaptunk róla, hogy egy adott dologról mire kellene asszociálnunk, amely beleillik eredeti ötletünkbe.

“- Hát, hogy ez itt épségben maradt-e, arról lehetne vitatkozni – jegyezte meg Iko elhalványuló szenzorral. – Engem inkább egy rothadó tökre emlékeztet.”

A szereplők jól megírtak karakterek szempontjából: akinek szurkolni kell szimpatikus, akit utálni kell gyűlöletes. Ha már az idézetben felhoztam Iko-t, a kis robotot aki Cinder mellett tevékenykedik meg kell jegyezni, hogy ő volt az egyedüli, akit szegényt nem tudtam hova tenni. Nem mondom, aranyos volt meg minden, de sem fontosabb szerepe, sem értelme nem nagyon volt az ő jelenlétének, főleg hogy a sorok alapján Wall-E  hasonmásként égett be az emlékezetembe és ezt semmivel nem lehetett elnyomni. Ezt a kis furcsaságot leszámítva azonban minden résztvevő tökéletesen beleillett a történetbe szerencsére.

Összességében csak pozitívan tudok nyilatkozni róla, mert nyomot hagynia a megannyi “befalt” könyv után is (főleg, hogy több hete már, hogy a végére értem, mégis úgy emlékszem rá, mintha most értem volna az utolsó mondataihoz). A könyv adta hatalmas élmény után a legjobb hír pedig, hogy egy sorozat első részét tarthattam a kezemben, tehát folytatás várható, még ha bizonytalan is az időpont, de legalább olvashatok még – remélhetőleg – ehhez hasonlóan egyedi és igazán jó könyveket. o/

notbad notbad notbad notbad notbad