apasiaszomszedsirmellolÁltalánosságban elmondható, hogy a regénycímek vonatkozásában íróink igyekeznek a lehető leghűebben, leglényegretörőbben, de egyben a legfrappánsabban visszaadni nekünk a kezünkbe vett könyv történetét, hogy amikor már eljutunk a konkrét olvasási szakaszhoz, ne érjen meglepetés a tartalmat illetően. Mindig is szerettem a hivalkodó, úgymond szokványostól eltérő címeket – ami azért valljuk be könyvek esetében majdhogynem alapfeltétel – de mégis van egy olyan vékony élen táncoló kategória, amikor olyan lehetetlen/szokásos szituációktól különböző elnevezést kap, amely a fülszöveg elolvasása nélkül is egyből megragadja az ember figyelmét és azonnal befészkelődik a késztetés, hogy megkaparintsa magának. Többek között ez volt az oka, hogy tavalyi évben például hozzáláttam A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt, valamint aktuális blogbejegyzésem, A pasi a szomszéd sírja mellől olvasásához. Ezúttal a furcsa cím mellett a még furcsább borító is arra késztetett, hogy nézzem meg belülről is eme regényt, mert ez olyan különös, hogy a részévé kell, hogy váljak!

A külcsínyhez hűen egy igazán különös alaptörténetet kapunk, mely előrehaladtával még különösebb fordulatokkal lesz tele. Itt van nekünk az egyik oldalon egy művelt, kifinomult és okos harmincas éveiben járó könyvtárosnő – Desirée, akinek nemrég hunyt el a férje, így jobb dolga régén naponta látogatja sírját és játssza a jó özvegy szerepét. Mert belegondolva, egyrészről rettenetesen mérges, amiért itt hagyta őt, másrészről vizsont nem is vallotta magát igazán soha mintafeleségnek, sőt elmerészkedik odáig is, hogy kétségek gyötrik, szerette-e valaha volt férjét.

A másik oldalon egy igazi, klasszikus földesgazdát ismerhetünk meg Benny személyében, minden ezzel járó tipikus jellemzőjével (személyiségi tulajdonságok, öltözködés, a tulajdonát képező farm, tényleg minden!), aki a szomszédos sírhoz jár rendbetenni a növényeket és a sírkövet, édesanyja emlékét őrizve. A fickó az a tipikus magányos fajta, akinek egyetlen vágya, hogy egy olyan nő toppanjon be az életébe, aki hajlandó rá főzni, mosni, takarítani, na meg pluszban még az állatokat is rendben tartani.  Az abszurd szereplőktől még képtelenebb alapsztori keletkezik a sírnál történő rendszeres „találkozgatásaiknak” hála – melyet eleinte egyik fél sem néz jó szemmel -, és végül mindez elvezet odáig, hogy egy véletlen mosoly által elindul közöttük döcögősen, nyögvenyelősen valami kapcsolatféle kialakulása. De ne higgyük, hogy olyan egyszerű lesz innentől kezdve az életük és jön a rózsaszín felhő, mert a társadalmi különbség annyira ordít közöttük, hogy az eléjük gördülő minden egyes akadályokkal nem biztos, hogy meg fognak tudni küzdeni (főleg, hogy sok esetben nem is mutatnak hajlandóságot a megoldására). De azért próbálkoznak ám!

“Valami étterembe mentünk, halvány dunsztom sincs, hogy mit ettünk, miről beszélgettünk. Ja, egyre mégis emlékszem. Amikor mondtam, hogy én fizetek mindkettőnknek, azt felelte:  – Köszönöm, elfogadom. Ugyanis ma töltöm be a harmincötöt. Ez lesz az ajándékom. Két dolgot tudtam meg egyszerre. Hogy nem számít több ajándékra. És azt, hogy beleszerettem. Nem, nem olyan volt, mint a villámcsapás. Inkább ahhoz hasonlított, amikor egyszer véletlenül nekidőltem a villanypásztornak.”

6281647_195x300A kialakult szituáció már önmagában elegendő ahhoz, hogy kitűnő táptalajt biztosítjon a humor számára, ezzel az írónő annak rendje és módja szerint él is, szépen hozzászövi a cselekményhez, így kapunk egy könnyed és vicces történetet, melyben tulajdonképpen a köztük lévő differenciák, illetve az általunk jól ismert sztereotípiák felnagyítása által poénkodik. Az írónő teljes mértékben felveszi a szókimondó történetvezetési stílust, mely néhol már átcsap közönségesbe is; egye ágában sincs kertelni és nem is szépít a gondolatokat illetően, amely kettejük közül inkább a gazda szájából tűnik relevánsnak, de itt még a visszafogott könyvtárosnő is olyan felvetéseket, “kinyilatkoztatásokat” tesz, melyre abszolút nem is számítanál.

Ahogy a posztom elején említettem, a magyar borító nagyon hivalkodó és egyedi, na meg nem kicsit giccses és abszurd, de mindez épp olyan mértékben, hogy felhívja magára a figyelmet, és ezt a figyelmet mindaddig meg is tartsa, amíg végérvényesen a tiéd nem lesz. Ezzel szemben az angol változat semmilyen extrát nem hordoz magában, úgyhogy +1 pont kivételesen kicsiny országunk kreatív csapatának. Érdekesség, hogy a regény eredetileg 1998-ban íródott (nem is csoda hát, hogy ennyire visszafogott a borító), nálunk viszont csak 2012-ben jelent meg. Az egyes részekben váltakozva olvashatunk hol az egyik, hol a másik szereplő szemszögéből; ki és hogyan is éli meg az eseményeket, mire gondol és közben mit tesz stb., ez nagyon jó ötlet volt az alkotótól, így legalább nem hasalt el ott a dolog, hogy egyoldalúan olvashattuk a problémázásokat és a furcsa teóriákat. Egyedül a fejezetek elején lévő versek..? haikuk…? odahányt szavak..? – nem is tudom mivel lehetne ezeket illetni, de egy biztos: nem tudtam azonosítani a könyvvel és tejesen feleslegesnek éreztem őket.

Ha egy aranyos és bájos sztorira éhezel, egyáltalán nem ajánlom a kezed ügyébe, hiszen elég “nyersen” kapjuk a történéseket és a szereplők karakterének bemutatását, majd viszonyuk kibontakozását. Inkább akkor vágj bele, ha valami nagyobb és komolyabb lélegzetvételű regényen vagy túl és szeretnél egy kicsit lazítani egy rövid könyvvel, ahhoz tökéletes. De vigyázz, mert van ám egy következő része is Családi sírbolt címmel, mely újfent szokványostól eltérő borítóval és remélhetőleg még furcsább elbeszéléssel folytatja tovább szereplőink életét.

notbad notbad notbad notbad2 notbad2