aszabadulasA természetfeletti lények majdhogynem annyi formában és alakban jelennek meg, ahány mű szól róluk, példának okáért vegyük a vámpírokat. A klasszikustól a modernig minden formában és közegben, illetve korban megtalálhatóak: valahol a háttérbe vonulva, néhol a figyelem középpontjában, másutt pedig elvegyülve az emberek világában, de ugyanígy megállják a helyüket a régmúlt időkben, a jelenben és a jövőben is. Egyik helyen teljesen érzéketlenek és közelebb állnak a szörnyeteg léthez, a másik alkotásban meg már szerelmesek lesznek és tökéletesen emberiek – leszámítva az élőlényekből való csemegézéseiket. Gondolom nem hat újdonság jelleggel, hogy manapság mennyire divatosak is lettek az emberséges példányok, ezért is jelentett üde színfoltot Justin Cronin – A szabadulás című trilógiájának első két kötete, melyek A szabadulás és A Tizenkettek elnevezést kapták, melyekben a vérszívókra sokkal inkább a szörny lenne a megfelelő szó.

Jó ideig halogattam az elkezdését, hiszen elég testes művekről van szó, de aztán csak erőt vettem magamon és belemerültem, hiszen nagyon jó visszajelzéseket és értékeléseket olvastam róla. A végeredmény másfél  hónap tömény olvasás lett, melynek végén elégedetten, ugyanakkor megcsömörlötten tettem le az ebook olvasómat.

Nagy gondban lennék, amennyiben a cselekmény összes szálát ecsetelnem kellene, hiszen annyi vonalon járjuk körbe az előzményeket, hogy egy teljes blogpost rámenne csak ezeknek a bemutatására. Így inkább a lényeget ragadnám ki belőle, mellyel elindulnak az események, hogy aztán a mű gerincében teljesen máshol lyukadjunk végül ki!

A mű a későbbi központi karakterünket mutatja be nekünk az elején, amikor a történések szempontjából még senkit sem tudunk elhelyezni fontossági ranglétráján. Ő pedig nem más, mint Amy, akit hányattatott sorsú anyja magára hagy, ám ő cseppet sem lesz nélkülözött, hiszen nem más feni rá a fogát, mint az amerikai hadsereg, akik (hogyhogynem) embereken hajtanak végre egy nem túl szép kísérletet, melyet NOÉ akció néven emlegetnek. Lényege, hogy alanyai nagyon lassan öregednek és nem mellesleg kisebb mutáción is átesnek: szárnyfélét növesztenek, izzanak a sötétben és ragadozókká/vérszívókká válnak. Persze mielőtt megdöbbennénk, szigorúan halálra ítélteken végzik el az “átalakítást” – egészen addig, amíg a kislány nem lesz egy újabb, egyben a legutolsó célpont a kísérletre. Nem egy hasonló előzménnyel felvezetett, baljós kimenetelű sztorival találkoztunk már úgy vélem, így itt sem jelent újdonságot, hogy ezek a bestiák kiszabadulnak börtönükből. A puszta erőfölénynél itt azonban jóval mélyebb dolog lapul: amellett, hogy így felerősödnek és ég bennük a vérszomj, rátesz egy lapáttal az, hogy képesek az emberi agy mélyére hatva hatalmukba keríteni az illetőket – hiába lettek szörnyetegek, nagyon is tudnak gondolkodni és manipulálni. Így aztán elszabadul a pokol, a lények körbecafatolják és végigfertőzik egész Amerikát, a megmaradt túlélőknek pedig csak egyetlen esélyük van: a világosság, hiszen azt nem tudják elviselni.

Miután megkapjuk a részletes, több aspektusból bemutatott előtörténetet, ugrunk jópár évet és mély betekintést nyerhetünk, hová jutott az emberiség megmaradt része, avagy az Első Kolónia hogyan tengette mindennapjait, innentől már ők kerülnek a középpontba:

“Kilencvenkét éve, nyolc hónapja és huszonhat napja, azaz mióta az utolsó busz felkapaszkodott a hegyre, az Első Kolónia lelkei így éltek: A fények alatt. Az Egyetlen Törvény alatt. Szokást követve. Ösztönt követve. A mindennapokban. Magukban és azokkal, akiket ők teremtettek. Az Őrség védelme alatt. A Nagytanács vezetése alatt. A hadsereg nélkül. A világ nélkül. A csillagok nélkül.”

Egy teljesen más berendezkedés, egy hatalmas visszalépés, a gyökerekhez való visszatéréssel – leginkább ezzel jellemezhető az a közeg, amely megmaradt és így átalakult a körülmények hatására. Szükség törvényt bont, szokták mondani és ide nagyon is illik, hiszen teljesen más és sokkal szigorúbb szabályokat hoznak a túlélés érdekében. Érdekes, hogy a múlt annyira feledésbe merül, hogy már a felnőttek sem tudják elképzleni az életet biztonságban és teljes szabadsággal. Nem tesz róla pontos említést az író, melyik évben is járunk, hogy vajon a múltban történt mindez, vagy egy jövőt vizionál, ráadásul más időszámítást is használ és csupán a néha múltbéli dátumként fel-felbukkanó 2014 körüli dátumokból és modernebb eszközök említése alapján lehet kitalálni, hogy jóval később játszódik korunknál.

Nagyon tetszett, hogy a kisebb cselekményszálak eleinte teljesen különállónak hatnak, de ahogy haladunk előre az eseményekkel egyre több lesz a kapcsolódási pont. Szinte akinek csak lehet, megkapjuk a nézőpontjából az eseményeket, néhol összekapcsolva ennek-annak a háttértörténetével, ezért is vártam tűkön ülve azt, hogy vajon meglépi-e az úgymond 360 fokos  körbetekintést és vajon egy fertőzött elméje mögé bekukkantunk-e. (Választ és az ezért járó piros/fekete pontot keresd a könyvben, azért mindent én sem árulok el!)

Karakterekben abszolút nincs hiány, ám Amy-n kívül nem fecsérelném rájuk a szót, hiszen rengetegen vannak, de ebből sem származik hátrány, hiszen nagyon jól megformáltak, így megkülönböztethetőek és felismerhetőek, nem lesz belőlük egy hatalmas massza, melyben semmilyen jellemű emberek tömkelege található.
Amy, a Sehonnan Jött Lány igazán különleges karaktere a könyveknek, hiszen elég nagy időintervallumot átfogva ő mindegyikben jelen van a kísérletnek köszönhetően. A vírus rá teljesen másként hat, mint arra a tizenkettő elítéltre, akik szörnyekké változtak majd aztán azt is megtudjuk miért, de közös pontjuk természetesen fellelhető: ő is érzékeny a fényre valamilyen szinten és alig öregszik testileg, így ha csekély is, de mutatkozik  közöttük hasonlóságot, melynek köszönhetően ki is kerül a veszélyeztetett zónából: őt nem akarják felfalni, esetleg átváltoztatni, csupán megtűrik maguk mellett, sőt ezen túllépvén még kapcsolatba is tudnak lépni egymással.

Mint már említettem – és hogy ne csak dicsérjem, ez az alaptörténet kicsit sem egyedi abból a szempontból, hogy az események és a fókuszpont kizárólag Amerikában vannak – mint ezekben az alkotásokban megszokott – és a többi földrészt elintézi annyival, hogy valaki hallotta, hogy ott bizony mindenki meghalt. Ez volt az, ami kicsit lyukat vájt a tökéletességébe, ha már egy ekkora monumentális könyvről beszélünk egy fejezet igazán szólhatott volna egy teljesen már helyről, ezzel is növelve a pazarul részletezett bemutatások színvonalának további növekedését – hiszen meg kell hagyni, a leírások és az eseményábrázolások fantasztikusak és aprólékosan felvezetettek, majd bemutatottak, nagyon szép írói munkát végzett vele az író.

Eredetileg egy bejegyzésben terveztem beszámolni a két könyvről, de úgy elszaladt velem a ló, hogy mégiscsak átnyúlik egy következőre A Tizenkettek, így legalább nem csak általánosságban és nagyon alap dolgairól tudok írni, hanem kicsit jobban belemehetek a dolgok mélyére, plusz eszembe juthat ami esetleg itt kimaradt. Szóval folyt. köv. :)

notbad notbad notbad notbad notbad