calderonMint ahogy filmek terén, úgy könyveknél sem vagyok az a túl válogatós fajta, így műfajtól függetlenül válogatom meg olvasnivalóimat, az egyetlen szempont csupán, ami alapján szelektálok az az, hogy mennyire tudja felkelteni az érdeklődésemet az adott könyv, melynek alapja lehet a fülszöveg elolvasása (amennyiben már az első mondatok nem lövik le a poént, mert akkor szigorúan félre is dobom!), netalántán egy borító (azért nemsemmi mennyi minden múlik egy jó és figyelemfelkeltő kűlcsínyen), a róla olvasott dicsérő értékelések átfutása, vagy egyszerűen az általa keltett visszhang. Ugyanitt az sem kifejezetten érdekel, hogy idegen nyelvű kötet magyar fordítását tartom-e a kezemben vagy magyar írótól/írónőtől kapok-e egy jó történetet, a fontos csupán az, hogy a végén pozitív tapasztalatokkal zárjam le magamban az olvasott eseményeket.

Ezúttal egy magyar alkotó sci-fi művére esett a választásom, a megannyi elismerő írások hatására. Még nem igazán volt eddig szerencsém könyv formájában sci-fit olvasni, így különösen kíváncsivá tett mennyiben lesz más az ez idáig megszokott műfajú művekhez viszonyítva, de azt kell, hogy mondjam nem túl ígéretes kezdést jelentett On Sai –  Calderon, avagy hullajelölt kerestetik nevet viselő regényével az efféle szerzeményekkel való ismerkedésem, hiszen ez minden volt, csak nem az a sci-fi, amelyre számítottam – és ez most nem pozitív értelemben értendő.

Van itt nekünk egy nemes származású fiatalember, Calderon, aki gyötrődik elhunyt kedvese miatt és lépten-nyomon végezni szeretne magával, ám valami mindig közbejön, így pihentetve eme vágyát jelentkezik egy hajó másodkapitányi posztjára és csodák csodájára végül a kapitányi posztot kapja meg, mely ugyan gyanús lesz neki, de nem annyira, hogy ne fogadná el és nemeshez nem méltó módon munkába ne álljon. A hajón aztán összeismerkedik Taina-val, a csinos japán kadétlánnyal – aki ugyancsak a családi tradíciókra fittyet hányva tartózkodik a fedélzeten – akivel nem igazán tud mit kezdeni és furcsa egymáshoz viszonyulások az egész művet végigkíséri csípkelődésekkel, emlékeket felidéző narancsillatú parfümmel és szavak nélküli kommunikációval, miközben rejtélyes erők munkálkodnak a háttérben, veszélybe sodorva mindenkit.

Ez tipikusan az a fajta könyv, amely teljesen mindegy milyen közegben játszódik: lehet pár száz évet visszaugorva az időben egy nemesi család történetét elmesélő regény, vagy egy fantasy elemekkel, természetfeletti lényekkel tarkított, ismeretlen világban játszódó sztori, esetleg egy teljesen hétköznapi, jelenkorban megesett történet – mit sem változtat a lényegén; a tipikus karakterközpontú dráma jellegén, melynek fókuszpontjában az emberek sablonos kapcsolatai és viszonyai állnak, ahol is egy romantikus szálnak mindenképpen jelen kell lennie (hacsak nem az alkotja az egész magját), valamint az elhanyagolhatatlan családi viszálynak is, mert az jó.
Mindennek köszönheőten egyáltalán nem tudtam ezt az egész sci-fi közeget hova tenni, hiszen azon kívül, hogy az űrben játszódik nem sok mindent tudunk meg magáról a világuk működéséről és struktúrájáról, így nem is nagyon tudjuk hova tenni az egyes szereplők cselekedeit, hogy éppen miért teszik amit tesznek. Több leírás szükségeltetett volna magáról a közegről, a környezetről, a társadalmi felépítésről és hierarchiáról, mert így mindössze annyi jött le az egészből, hogy pénzes nemesek munkálkodnak a háttérben és tulajdonképpen ők mozgatják az események szálait, természetesen részben anyagi okokból kifolyólag, a főszereplőink pedig családi gyökereiből kifolyólag érdekes dolgokat művelnek. De mivel nincs a mélyére ásva, mit tudsz tenni, mint az emberekre koncentrálsz és figyelmen kívül hagyod hol is játszódik, hiszen itt ez a lényeg; egy felhúzott űrdíszlet mögé bújtatott Jane Austen regény, nem több.

Sokan felhozzák humoros mivoltát, de erre én csak annyit tudok mondani: inkább furcsa. A poénok közül a legtöbb számomra “nem jött át”, pedig nem vagyok az a humorra nem vevő egyén, hiszen számos könyvnél tapasztaltam már meg, milyen is a jó humorral tűzdelt történet, és ez bizony nem volt az. Nem mondom, hogy néha nem mosolyodtam el, hiszen ez nem igaz, de messze van attól, hogy én ezt humorosnak tituláljam, néha kicsit erőltetettnek éreztem inkább, amolyan kínos nevetéshez tudnám hasonlítani.

A karakterek sem voltak maradandóak és szimpatikusak – kiváltképp Mr. lassú felfogású “főhősünk” -, hiába ők voltak az egészben a legkidolgozottabbak, hidegen hagyott a sorsuk és egyáltalán nem váltottak ki egy szemernyi izgulást sem belőlem, valahogy az egész mű darabokra hullott előttem és csak azt vártam, hogy véget érjen.

De hogy mindezek ellenére miért is olvastam végig? Kiváló kérdés, talán egy csipetnyi reményt tápláltam, hogy majd a végén csak kihoznak belőle valamit, mellyel átlagos könyvvé avanzsálhatom, de gondolom nem árulok el nagy titkot – ez bizony nem sikerült. A kötet egy sorozat első része volt, már itt sorakozott a második felvonása is, de egy ilyen felvezető után inkább lépek a következő könyv felé.

notbad notbad notbad2 notbad2 notbad2