asiloKönyvet olvasni temérdek indok mellett azért is szeretek, mivel egy másfél-két óra hosszig tartó filmnél sokkal mélyebben bele lehet merülni a történetbe a regény részletességének és terjedelmességének hála, ezáltal a kötődés is erőteljesebb lesz, illetve nem utolsó sorban az elolvasása után az élmények is maradandóbbakká válnak. Főként igaz ez, amikor egy eddig ismeretlen világba csöppenünk bele, ahol elengedhetetlen, hogy alaposabban bemutassák számunkra a környezetet, a benne élőket, a társadalmukat és annak működését. Mivel itt nincs jelen vizuális segítség, amely megkönnyítené az olvasottak megelevenedését, ezért a részleteken múlik minden, amely automatikusan hozza magával a kiterjedséget és az oldalszámok növekedését.

Ezért volt furcsa élmény számomra, amikor megismerkedtem Hugh Howey – A siló első három kötetével, melyek a terjedelmességről elképzelt elméletet úgy rúgták fel, hogy öröm volt nézni. Ebook olvasómon az első része mindössze 43 oldalt számlált, ezért nem is fűztem hozzá nagy reményeket holmi világmegváltó monumentalitás beszuszakolására, hiszen alapesetben ennyi oldal jóformán még egy felvezetésnek sem elegendő. Amikor viszont a végére értem, annál nagyobb volt a meglepetés, hogy egy ilyen apró könyv is mennyire oda tudja magát tenni az élvonalba!

Könyvünkben az emberek  generációk óta egy hatalmas, 140 emeletes betontoronyban élnek teljesen elzárva a külvilágtól, ahol mindenféle mérgező toxinok akadályozzák a szabadban tartózkodást. A hierarchia fentről lefelé halad; a legfelsőbb szinteken élnek olyan nagy hatalommal bíró emberek, mint a polgármester és a seriff, míg legalul találjuk a Gépészetet, akik az egész hely működtetéséért felelősek, tipikus kétkezi munkások. A szükséges dolgokat leginkább hordárok juttatják el a megfelelő helyekre, gyakorlatilag ők az egész épületben a legnagyobb mozgásteret bejárók. Mivel lift nincs, így egy nagyobbnak mondható, középen elhelyezkedett spirálos lépcső vezet fel és le a szintek között, ezért nem is csoda, hogy az emberekre nem igazán jellemző a nagy távolságok megtétele, kivéve ha fontos dologról van szó.

Gondolom mondanom sem kell mennyi ember zsúfolódik össze ezen a helyen, ezért a kontroll meglehetősen fontos, melyet úgy oldanak meg, hogy aki valamilyen bűncselekményt követ el, vagy kifejti nézeteit a kinti világgal kapcsolatos szimpatizálásról és elvágyódásáról, már mehet is a cellába. Kis idő elteltével pedig egy védőfelszerelésben találva magát már mehet is ki a szabadba letakarítani a torony szenzorait, – mely a szürke és élettelen külvilágot közvetíti számukra – majd ki merre lát alapon boldogulhat a szabadban – amely nem tart pár percnél tovább és immár holtan várhatja a tájjal való eggyé olvadást.

Ebben a nem éppen irigylésre méltó közegben ismerkedünk meg Holston seriffel, aki a múltbeli emlékei miatt úgy dönt ő is beáll a takarítók sorába és követi szintén erre a sorsra jutó feleségét, aki szentül meg volt győződve róla, hogy semmi sem az, aminek látszik.

Ahhoz képest milyen nyúlfarknyi kötetről van szó nagyon is tömör, ezt a kis terjedelmet brilliánsan használja fel mind a bemutatásra, mind a cselekmény megalapozására és kifejtésére – még múltbeli események felidézését is kapunk! -, majd pedig a sokkoló befejezésre. Pont annyira ás bele a részletekbe, amennyire szükséges. Őszintén szólva fogalmam sincs hogy csinálta az író, de annyira mély nyomot hagyott bennem ez az első részlet, hogy arra szavak nincsenek! Ami pedig a pláne, hogy volt eleje, közepe és vége, nem éreztem úgy, hogy csúnyán vágták volna el a szálakat, hanem egy igazán ütős és maradandó zárójelenetet sikerült megalkotni.

covers_274687_200x300Míg az első olvasmány többet foglalkozik a rejtélyes kinti világgal, addig a második rész, mely a Megfelelő méret elnevezést kapta teljes mértékben a benti létre fókuszál és azt mutatja be, így megismerkedhetünk a különböző szintek részlegeivel és főbb embereivel. Itt a polgármester asszony és a seriffhelyettes kap főszerepet, akik már mindketten elég idősek, de nem annyira, hogy ne vállalják ezt a küldetést egy fontos ügy érdekében.
A három rész közül ez tetszett számomra a legkevésbé, de még így is nagy érdeklődéssel olvastam erről a kialakult furcsa életről és berendezkedésről. A karakterek bármennyire hihetetlen nagyon jól ki vannak dolgozva és ki-ki megkapta a maga személyiségét, természetesen jó és rossz oldalon is egyaránt felvonultat szereplőket, de azért zömében pozitív karaktereket kapunk.
Tipikusan az az epizód, amikor nem az eseményeken van a hangsúly, hanem a környezeten, az emberi ábrázolásokon, érzelmeken, a társadalmon, politikai helyzeten és az ezek alapján összerakott világképen, melyen még mindig sok a megfejtenivaló.

A sorozat harmadik darabja (Kivetve) már majdnem elérte a 100 oldalt, ezért kb. egy órával tovább kitartott, mint elődei, de az izgalmaknak hála ezt is nagyon gyorsan kivégeztem. Ebben Juliette, az újonnan kinevezett seriff kapta azt a feladatot, hogy a covers_278505_199x300cselekményt végigkísérje velünk és még mélyebbre ássunk ebben a földalatti világban. Itt már elkezdenek széthullani a dolgok – már ami a torony megszokott mindennapjait illeti – és egyre több az ármánykodás, fúrkálódás és haláleset, na meg nem utolsó sorban a rejtélyes megnyilvánulások, melyek az IT részleg gyanússágára hívják fel egyre erőteljesebben a figyelmet. Merthogy ez a részleg annak ellenére, hogy létfontosságú szerepet tölt be a silóban valahogy mégis minden fontos egységtől tisztes távolságra helyezkedik el a maga kis elzárt világában, mellyel még több sunyiság jelenlétére lehet gyanakodni és ismét fellángol az első részben végig felsejlő bizonytalanság: itt bizony semmi sem az, aminek látszik.

“Miféle isten készítene odalenn annyi követ, odafenn meg annyi levegőt, közibük meg csak egy ócska silót?”

Az előző részektől eltérően itt egy olyan jelenettel nyitunk, melyben tulajdonképpen megtudjuk mi fog  történni és csak utána megyünk vissza pár napot az időben, hogy megnézzük az események láncolatát, mely a bekövetkeztéhez vezetett, nemmondom szép kis feszültségkeltést sikerült így hozzáadni és megdobnia vele a művet.
Bár a főbb szereplők kötetenként cserélődnek, mégis sikerül a további könyvekben kiegyensúlyoznia újabb szimpatikusabbak beemelésével, fenntartva így az egyensúlyt. Juliette karaktere nagyon ütősre és keményre gyúródott, de ez csak jót tesz neki és a sztorinak is még akkor is, amikor egyre kilátástalanabb és baljósabb a jövő.

Rettentően kíváncsi vagyok, hogyan fog folytatódni ez a sorozat! Bár a kötetek számával bajban voltam, hányadán is állunk, de ha minden igaz összesen 9 könyvecskén keresztül nyerhetünk bepillantást a siló életébe, ez viszont további egységekre tagolódik: 1×5 részre (Wool) – melynek könyvei magyarul is megjelentek, illetve 1×3-ra (Shift) és még egy Dust nevet viselő befejező epizódja is van. Jöhet mindegyik!

notbad notbad notbad notbad notbad