haddmondjamelA tavalyi évben abszolút első számú kedvenc könyvvé avanzsáltam Laurie Halse Anderson – Jégviráglányok elnevezést viselő alkotását, mely lehengerlő szófordulatai, kifejezésmódja és elbeszélési stílusán felül még egy sokkoló, ám remek történet által vívta ki nálam eme címet. Így nem volt kérdés számomra, hogy amint találkozok egy újabb művével el kell, hogy olvassam. A nyertes darab ezúttal az eredeti nyelven 2001-ben kiadott, magyarul pedig 2006-ban publikált Hadd mondjam el… lett, melybe nagy reményeket táplálva vehettem bele magam. Bár a nem mindennapi szókapcsolatok ezúttal nem diadalmaskodtak, sikerült egy újabb megrázó élménnyel gazdagodnom és a hangulat ellenére egyáltalán nem tántorodtam még mindig el az írónőtől.

A Jégviráglányokhoz hasonlóan ismét egy megrázó emberi sorsot követhetünk végig, ám itt csak apránként elhintve kapjuk meg mi is történt főszereplőnkkel, a 14 éves Melindával, amelynek köszönhetően teljesen magába zárkozott és alig hagyják el szavak az ajkait. Egykori barátai nem állnak vele szóba, a családi légkör is inkább fagyosnak és szorongással telinek mondható, mint meghittnek, így sehol sincs jelen legalább egy olyan ember számára, aki mellé állna – már pedig erre lenne a legnagyobb szüksége. Az egyetlen személy, aki próbál a maga módján segíteni rajta az a rajztanára, egyedül ő igyekszik rábírni a lányt, hogy érzelmeit kiadva magából készítse el a tantárgyra a fő produktumot; egy fát olyan módon, hogy a leginkább visszaadja önmaga személyiségét és érzelemvilágát. Gondolom mondani sem kell, hogy ezzel feladja számára a leckét: a sorozatos próbálkozásaival csak még jobban érzékelhető, mennyire nem találja a helyét, mennyire nem tudja magát túltenni a történteken és mennyire elássa a lelke mélyére az érzéseit.

“A doktornő a szemfenekemet bámulja egy erős lámpával. Vajon ki tudja olvasni onnan a gondolataim? És ha igen, mit csinál? Hívja a zsarukat? Diliházba küld? Csak aludni akarok. Hátha akkor eltűnnek az emlékek… De tudom, hogy nem fognak. Csak egy agysebész tudná kivágni belőlem őket.”

 A könyv igazi tragédiája nem az, ami a lánnyal történt, – bár nyilván egy kamasz számára tényleg nagy traumát jelent egy ilyen szituáció – hanem az, ahogy feltűnően megváltozik az egész személyisége és lénye, fizikai jelei vannak szorongásának és a kutya sem figyel fel rá. A barátnői elnéznek mellette, akik szerint “csak” egy jó bulit tett tönkre, és emiatt egyik pillanatról a másikra már szállnak is tovább a következő legjobb barátnő jelöltre, mert tinédzseréknél ez a divat. Persze mindig legyintve elintézik annyival, hogy ugyan, ez csak a tizenévesek heppje! De ha belegondolunk az otthonnál azért jóval többet vannak ezek a fiatalok az iskolában, így egyáltalán nem mindegy, milyen közegben élik mindennapjaik jelentős hányadát. Az meg végképp felháborító, hogy otthon sem szúrják ki nemhogy egyből, de az idő elteltével sem, hogy itt valami nagy baj lehet, ami miatt lányuk olyanná vált, amilyen.

“Be akarok vallani mindent, valaki másra akarom testálni a mocskot, a szégyent, a haragot. Valami vadállat van a hasamban, hallom, ahogy kapar a bordáim között. A raktáramban legalább csak én hallom, más senki…”

“Jobb semmit sem mondani. Kuss, szorítsd össze a szád. Mindaz a szarság, amit a tévében hallani a kommunikációról meg az érzelmek kifejezéséről, hazugság. Senki nem kíváncsi igazán arra, amit mondani akarsz.”

Szinte félelmetes egyébként, ahogy a könyv a valóságot ábrázolja. Bár egy középiskolás lányról szól, de mégis olyan hangnemben ír, mellyel súlya lesz a szavainak és nemcsak holmi tinis locsogás és fecsegés lesz holmi felszínes és tipikus problémával, hanem kőkemény gondolatokat fogalmaz meg a sorok között, melyek nagyon durván építenek a tényekre és a hétköznapokra. Klikkesedés, folyamatosan változó divatmánia, buli, sport, rivaldafény… ezekben aztán tényleg semmi úgymond “extra” nem rejlik és a kifejezésmódnak hála végig ott érezzük mindezek mögött a szarkazmust (melyeken jókat derültem): hogy a fiatalok ezeket a dolgokat mennyire központi kérdésnek és hiperszuper fontosnak tartják, az igazán fontos dolgoknak pedig egyszerűen hátat fordítanak.

Azért viszont hálát adok az alkotónak, hogy nem vitte még lejjebb az eseményeket a visszafordíthatatlan bekövetkeztéig, hanem adott neki egy enyhén felvelé ívelő befejezést egy frappáns véggel, melyben ott lapul a remény a teljes kétségbeesés és az öngyilkosság felsejlése, netalántán végrehajtása helyett.

Igen, drága írónőnk ismét megcsinálta: vett egy egyszerű alaptörténetet, hozzágyúrta a tipikus környezeti légkört a még sablonosabb szereplőkkel, na meg adott hozzá egy nem kis mértékű – ám semiképp sem kirívó –  malőrt és olyan leírást körített hozzá, továbbá olyan hangulatot teremtett, mellyel ez a klasszikusnak mondható kindulópont egy teljesen egyedi és magával ragadó elbeszélést eredményezett. A végére már csak egy kérdés motoszkál bennem: hol a következő Laurie Halse Anderson könyv?!

notbad notbad notbad notbad notbad2