valaszeskerdesA Chaos Chalking trilógia első része az újdonság erejével lopta be magát a szívembe, még az apróbb hibái ellenére is, hiszen sikerült egy elég egyedi alaptörténetet kovácsolnia a csak férfiakat tartalmazó, különös háttértörténelemmel rendelő társadalom Zajjal teli világával, illetve a nem mindennapi nyelvezettel kommunikáló szereplőivel. Gondolom nem árulok el nagy zsákbamacskát azzal, hogy az izgalmas befejezést kapó regény folytatásához is megjött a kedvem, így amikor kezembe vettem Patrick Ness második kötetét, a Válasz és Kérdést nagy reményekkel álltam neki, hogy újra elvarázsoljon a zajokkal teli környezetével, jó értelemben furcsa tájszólásaival, no meg főszereplőink sorsának további alakulásával, de azt kell, hogy mondjam, a könyvet kivégezve nem voltam maradéktalanul megelégedve.

A cselekmény az előzőekben ott szakadt meg, amikor is főszereplőink, Todd és újdonsült társa, Viola a hadsereg elől való hosszas menekülés után elértek a várva-várt Haven falaihoz, de a megváltás és a biztonság helyett nem túl szívélyes fogadtatásban részesülnek egy régi „jó barátnak” köszönhetően és Todd-ékat elszakítják egymástól, a fiút ráadásul bebörtönzik, így egyikük sem tudja, egyáltalán életben van-e a másik és hogyan bánnak vele.

Az első könyvben megismert, rettegetett régi Prentissváros Mesterpolgára testesíti meg ebben a műben a központi gonosz karakterét, aki a reményekkel teli várost elfoglalva saját rendet teremt a falakon belül és elkezdi kialakítani új Prentissvárost, ahol immár nem a zaj uralkodik, hiszen egy szernek hála sikerült az ott élőknek megszabadulni tőle, de újdonsült vezetőnknek ez éppen kapóra jön, hogy a szerrel játszva tartsa sakkban és kényszerítse megadásra a népet.

 Azt meg kell hagyni, hogy a regény közepe nagyon tartalmas és rengeteg dolog történik, amitől az elején megismert helyzet a végére teljesen kicsavarodik és már köze sem lesz az eddigiekhez. De számomra a kezdeti fejezetek hatására az első mű okozta varázs el is múlt. Az elején a korábbi kötettel ellentétben nem gördültek tovább a megszokott ütem szerint az események, hanem szépen leülepedtünk és egy helyben toporogtunk, semmi eredménnyel. Todd börtönben rostokol, de amikor néhanapján kiengedik, az újdonsült Prentiss elnök (alias Mesterpolgár) agymosását hallgathatja, mellyel megpróbálja a maga oldalára csábítani, Viola pedig sérülésének köszönhetően a gyógyítókhoz kerül, akikhez felépülése után csatlakozva látja el a sérült embereket, továbbá őt is megpróbálják a hatalom elleni szervezkedők oldalára állítani. Bár eleinte kitartanak elveik mellett, később mindkettejüket sikerül több-kevesebb sikerrel meggyőzni, így tulajdonképpen egymás ellen hangolják őket (hogy mennyire szándékosan, az már más kérdés). Annak ellenére, hogy mindeközben a városban változások mennek végbe, Todd-ék nincsenek szabadlábon, így a változást nem is tapasztalják meg testközelből olyan intenzíven és ennek hatására mi, olvasók sem. Ráadásul még a zajtalan embereknek hála az a plusz motívum is eltűnik, aminek eddig köszönhette eredetiségét, csak itt-ott bukkan fel, akkor is teljes értékvesztéssel – arról nem is beszélve, hogy Todd beszédében sem érzékelhető már az a tipikus nyelvezet, nem tudom, hogy ez csak a fordítóváltás miatt maradt el vagy már az eredetiben sem így szerepel. Nagyon sajnáltam ezeket a sztorihoz képest apróságnak tűnő hiányosságokat, de számomra ezektől volt kiemelkedő a többi regény közül.

A kezdeti reményvesztés szerencsére nem tartott ki az egész mű során, mivel a gerincében elég sok mindent megtudtunk és ott már zajlottak is az események és jöttek a fordulatok; olyan új figurákat kaptunk akikről nem lehetett eldönteni, hogy a jók vagy a rosszak közé tartoznak-e, majd még azt is megtudtuk idővel, hogy maga a cím mire utal, de aztán a végére mintha megint csak elfáradt volna az író. Több oldalnyi lapot lehetett volna megspórolni azzal, hogy a nagy véghajrát és ennek központi jelenetét megint nem nyújtja úgy, mint valami hatalmas rétestésztát. Én nem hittem volna, hogy az elsőben elkövetett hasonló időhúzást lehet fokozni, de sajnos bebizonyította, hogy lehet ezt még hosszabbra is venni… A végén már6043849_189x300 sikerült eljutnom odáig is, hogy nem érdekelt ki fog nyerni vagy mi lesz, csak tényleg történjen már valami, mert ez az egy helyben toporgás megőrjített.

Ami a karaktereket illeti, fejlődés mindenkiben végbement, csak épp nem mindig pozitív irányban. Az összes szereplő közül Todd jellemfejlődése volt a legjelentősebb, aki immár belépve a társadalmi norma szerint felnőttkorba tényleg elkezdett felnőttesebben viselkedni az események hatására, holott az első részben még igazi fiús gondolataival és cselekedeteivel ismertük meg. A Mesterpolgár központi figurává emelése is jót tett a műnek (őszintén szólva nem is rémlettek már az elsőben való tevékenykedései), mivel nem tipikus gonosz lett, hanem ennél jóval komplikáltabb; olyan, akinek előadásmódja hatására nem tudod eldönteni, hogy céljai a jó vagy a rossz oldalt képviselik, főleg akkor, amikor bonyolódik a feszültség és bővülnek, árnyalódnak az egymás ellen lévő felek. A két szereplő zajukat illető fejlődését viszont nem kommentálnám, legyen elég annyi, hogy úgy volt gagyi, ahogy annak rendje és módja szerint kell, teljesen felesleges volt ebbe a vonalba erőt és energiát beleölni.
Emellett Viola, mint másik főszereplő szerintem nem volt jó választás. Teljesen megszűnt a Kés a Zajban kötetben megismert misztikumával együtt azzal, hogy ennyire jelentős volt a megjelenése és az ő szemszögéből is megkaptuk a szálak folyását, hiszen kiderült: semmi eredeti dolog nincs benne azon kívül, hogy közel állnak egymással Toddhoz.

Mindent összevetve, nekem ez a kötet nem volt elegendő ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődésemet és tovább akarjam olvasni a harmadik, egyben befejező részt, pedig még el is kezdtem, de annyira érdektelenné váltam a csalódás által az események iránt, hogy inkább elraktam, így majd később, amikor már feledésbe merültek ezek a malőrök talán sikerül továbbolvasom. De addig is marad jól elrejtve a digitális könyvtáram legmélyén.

notbad notbad notbad notbad2 notbad2