hornsNagyítóval kell keresni a könyvek rengetegében azokat az alkotásokat, melyekben nem kap helyet egy, vagy akár több gonosz karakter, hiszen ezek garantálják, hogy ne unjuk el magunkat a sok jó dolog olvasásán és egy kis fordulatosságot csempésszenek a művekbe. Ahány könyv, szinte annyiféle megformálása ismert, ugyanakkor nem feltétlenül szükséges, hogy külön alakot öltsön, elég, ha a szereplő saját lelkét hinti meg a gonoszság szele különböző hatásoknak köszönhetően és így megy végbe olyan változás, melynek hatására átáll a sötét oldalra. Joe Hill – aki nem mellesleg Stephen King fia, álnevet viselve – Szarvak című, horrornak titulált művében is ez a helyzet, hiszen egy jólelkű (talán túlságosan is) fiatalemberből egy csapásra ördög válik, csak éppen ebben az esetben még őt magát is váratlanul érinti a dolog.

Ig Perrish úgy gondolta, ez a reggel is egyike lesz azoknak, melyet bár másnaposan, emlékeket vesztve, de sikeresen fog átvészelni, csak épp nem számolt azzal, hogy a tükörbe nézve két szarvkezdeményezés fog figyelni tükörképe feje tetején. Persze úgy vélte csak kótyagos feje szórakozik vele, ám amikor a lakásban összefut éppen reggeliző barátnőjével, a kissé teltkarcsú Glenna-val, a lány ahelyett, hogy kiakadna a szarv látványán furcsábbnál furcsább kijelentéseket tesz – még vallomást is ad a férfinek félrekacsintásáról, majd groteszk módon Ig jóváhagyását kicsikarva elkezdi malac módjára tömni magába az előtte lévő fánkokat.
Főszereplőnk inkább elmegy a kórházba, hogy újdonsült szarvait megmutassa egy orvosnak, a helyzet viszont csak tovább romlik, mivel az emberek legsötétebb, legmocskosabb titkaikat osztják meg Iggel, miután a szarv bűvkörébe kerülnek és rá kell jönnie, hogy mindenki a személyes démonjaként kezeli őt, akitől útmutatást kérnek titkos vágyaik megvalósításához.

Ördöggé válásának köszönhetően az egy éve meggyilkolt, imádott barátnője gyilkosa után eredhet az útjába kerülő információmorzsáknak köszönhetően. De vajon van valami köze a démonná válásának a lány halálához, akinek esetében ő jelenti az első számú gyanúsítottat és szinte mindenki meg van győződve róla, hogy ő tette?

Joe Hill aztán nem teketóriázott, in medias res belecsapott a regény elején az események kellős közepébe, csak kapkodtam a fejem pörgőssége miatt, ez az alapszituáció zseniálisan el lett találva! Amikor aztán áttér a múlt felidézésébe és szinte Ádámtól és Évától kezdődik Ig története, ott kicsit visszavett lendületességéből, de az olvasói érdeklődést még így sem sikerült elvennie, bár számomra a jelen történései sokkal érdekfeszítőbbek voltak – az elején. Majd amikor a könyv háromnegyedétől egyre közelebb kerülünk a múltbeli események teljes megismeréséhez, onnantól már helyreállt a rend és visszatért a dinamikusság is és már mind a két idősík letehetetlenné tette a művet.

Külön dicséretet érdemel, hogy egy ilyen furgangos, fordulatokkal teli történet mellett még a karakterek kidolgozására is bőven jutott szuflája. Részben az Ig előtti megnyilvánulásoknak, részben pedig a nézőpont 1-1 változásának hála alaposan megismerhetjük a cselekmény résztvevőit: a testvérét, legjobb barátját, a mostani barátnőjét és a gyilkosság áldozatává váló szívszerelmét is. Bár Ig a könyv főszereplője, én nem éreztem úgy, hogy kifejezetten ő vinné az egész sztorit, inkább amolyan ott van az események középpontjában, de nem emelkedik föléjük típusú karakternek vélem. A jellemét sem sikerült annyira kidomborítani, mindössze leegyszerűsödött annyiban, hogy a tisztaszívű fiatalemberből egyik pillanatról a másikra gonosz és a gonoszságot élvező ördög vált, de hogy az átmenet hogyan ment végbe, arra nem derül fény. Ráadásul a dolog legnagyobb és legzseniálisabb pikantériája, hogy nem maga az ördög a legsötétlelkűbb karakter – köszönhetően a vallomásoknak (egyrészt), ahol egy-egy normális, ártatlannak vélt emberről kiderül, hogy olyan sátáni vágyai vannak, melyeket még csak álmodni sem mernénk.

“Ha úgyis a földi pokolban kell élned, ördögnek lenni kifizetődőbb.”

“Utána egy darabig csend volt a vashámorban, ahol ember és ördög feküdt egymás mellett – bár, hogy melyik melyik, az teológiai vita tárgya lehetett volna.”

Műfaji szempontból aki horrort vár, annak csalódás lesz a mű, mivel egy konkrét, kifejezetten horrorosztikus elem sem szerepel benne. Besorolása viszont elég nehéz, mivel egy misztikus thrillertől kezdve a romantikus drámán át a groteszk, humorosabb vonulatig gyakorlatilag minden ráhúzható, csak éppen az nem, amelybe került. Azt még szükségesnek érzem megemlíteni, hogy igencsak sikerült szabad szájúra venni a figurát és jócskán fellelhetőek benne trágár szavak, kifejezések, ezért nem kifejezetten a tinédzser korosztálynak való, sőt! Még nekem is szoknom kellett az elején, de utána szépen fokozatosan idomultam a nyelvezetéhez, mely így utólag belegondolva tökéletesen passzol a hangulatához és a témaköréhez.

Mivel még nem volt szerencsém Stephen King műveihez (tudom-tudom, nagy hiba, de ami késik, nem múlik!), így viszonyítási alapom sincs, hogy az apa-fia mennyire hasonló módon ír, de szerintem ez nem is baj, én sem szeretném, ha folyton máshoz hasonlítgatnának – gondolom nem hiába az álnév, még ha mindenki tudja is, kiről van szó. Egy szó, mint száz, szerintem nagyon jó témát választott ehhez a művéhez, így nem kérdés, hogy a többi könyvéhez is megjött a kedvem, a következő áldozat már ott is lapul a könyvtáramban. :)

notbad notbad notbad notbad notbad