A háborúk borzalmairól már sokan sok helyen beszámoltak akár sorok között, akár hús-vér valójában életre keltve, így már mindenki tudja (vagy legalábbis próbálja elképzelni, mivel nagy valószínűséggel nem élte át), milyen állapotok uralkodtak és mennyire megviselte a társadalmat, mindenféle szempontból. A témában ihlet merítése majdhogynem kiaknázhatatlan, hiszen a katonákon keresztül a politikai élet szereplőin át az egészen egyszerű, hétköznapi emberekig, szinte mindenkire kihatással volt. Érdekek feszültek egymásnak, szerelmek bomlottak fel, családok szakadtak szét, hogy aztán – ha voltak olyan szerencsések – később újra egyesüljenek, vagy egy tragédiának köszönhetően megmaradjanak csonka mivoltuknak.

dragamtudatomveledTörténelem iránt érdeklődő emberként úgy gondolom, az egyik leghálásabb téma, melybe bele lehet kezdeni, mert mindig értesülünk olyan új érdekességről, melyet a többi alkotás vagy nem tartalmazott, vagy esetleg új dimenzióba emeli, ezzel is bővítve tudásunkat, de sajnos azért itt is akadnak kivételek – nem minden műnél mondható el, hogy eléri a kívánt hatást. Szegény Louisa Young is beleesett abba a hibába a Drágám, tudatom veled… című regényével, hogy túl sokat akart, csak épp tehetsége nem volt hozzá, hogy kivirágoztassa.

A fülszöveg egy szerelmi dráma hatását kelti sejtelmességével, központi elemeként a szereplők között váltott levelezéseket kiemelve, mely alapján egy érdekes szerelmi történet félét és a mögötte megbúvó “borzasztó” igazság felszínre kerülését várjuk:

Drága Nadine-om!

Tudatom veled, még mielőtt táviratot kapnál, hogy augusztus 21-én beutaltak a 36-os számú tábori kórházba egy kis sebesüléssel…

Most kényelmesen fekszem az ágyban, és a legjobb sebészek meg ápolónők megteszik értem mindazt, amire szükségem van.

Majd írok, hogy miként boldogulok, de innen már nem, mert arra számítok, hogy rövidesen elhagyom a támaszpontot.

Szeretettel,
Riley Purefroy 

 

1917 augusztusa
Egy levél, két szerelmes, egy borzasztó hazugság.
Háborúban mindig az igazság az első áldozat…

Sosem szoktam fülszöveget mellékelni bejegyzéseimhez, ez nem is véletlen, hiszen sokszor árulják el A nagy sztorit, vagy éppen teleteszik csöpögős ajánlásokkal, amik ugyan jól hangzanak, de mivel különböző egyének vagyunk hadd döntsük el magunk, tetszeni fog-e vagy sem a végén, nem kell a szánkba rágni. Szerencsére vannak nagyon figyelemfelkeltőek is, amelyeknél elég csak felszínesen átolvasnod  a mondatokat, már beindul a fantáziád és hopp, ott a kezedben a könyv és olvasod. Ennél is felkaptam naívan a fejemet, mondván biztos egy jó kis ármányokkal teli, eseménydús és érdekteli sztorit fogok kapni, ám jelen esetben ez a “felvezetés” nagyon csúnyán átvert.

Adott Riley Purefoy, a szegény családból származó, de művészetre fogékony gyermek, aki úgymond segédként elszegődik egy alkotóhoz, hogy abban a közegben lehessen, amely olyan közel áll hozzá. Itt ismerkedik össze Nadine-nal, a szintén művészi adottságokkal rendelkező, ám jóval jómódúbb lánnyal és mitadisten’ elkezdenek egymás iránt érdeklődni. Kibontakozni látszódó szerelmük azonban nem teljesedhet be, mert Purefoy egy bizarr kalandjának köszönhetően öntént jelentkezik katonának, hogy úgymond az önérzetét helyrebillentse, így belekerül a borzalmas gépezetbe, mely nem engedi el egykönnyen. Nadine sem vár rá tétlenül, ő nővérnek áll, így ő is megtapasztalja a háború rettenetességeit.

Ahogy visszaolvasom a történet felvezetését, egy romantikus elbeszélés bontakozik ki előttem, de itt és most ki kell, hogy ábrándítsalak Titeket, mert ez nem az. Bár a középpontjában kapcsolatok állnak, de egy percre sem fogod azt érezni, hogy ez egy érzelmes regény lenne. Legalábbis ebben a vonulatában nem, mivel a drágalátos írónőnk gondoskodik arról, hogy ez ne így legyen.

10170996Igazából ennek a műnek a levelezésről kellene szólnia – a cím és a fülszöveg is ezt sugallja – de éppencsak közbeszúr párat, melyeknek a jelentősége oly csekély, hogy szinte fel sem tűnnek. A könyv első fele jelentette számomra az igazi szenvedést: az egész légkör érdektelen, az író stílusa követhetetlen, össze-vissza ugrált a karakterek nézőpontjai között. Olyan könyvnek kellett volna lennie, amelyet darálhat az ember és a cselekmény szinte magától halad előre, de itt ha csak egy pillanatra is elkalandozol, teljesen elveszel, egyszerűen nincs jól megírva. A háború borzalmait és a véget nem érő otthoni várakozást próbálja érzékeltetni, de olyan laposak és semmitmondóak a jelenetek, na meg olyan random történésekkel bombáz bennünket, hogy ezáltal teljesen elrontja az amúgy ígéretesnek tűnő történetet.

Másik nagy hibája a karakterekben mutatkozik meg. Purefoy részletes élettörténetével indítunk, szinte a kezdetektől eljutunk a katonaságig, így teljes mértékben megismerjük gondolkodásmódját, érzéseit, elveit. A másik pár esetében, ahol Riley katonatársa, Locke és felesége Julia kapcsolatába és életébe ugrunk bele,  ők csak úgy bekúsznak a képbe és indokolatlanul válnak főbb szereplőkké, róluk nem lesz meg a kellő háttérinformációnk, ezért nem is tudunk azonosulni velük és nem tudjuk őket hová tenni.

A könyv második felében bonyolódnak az események szálai és kezdenek végre érdekesebbé válni, ugyanakkor úgy érezzük, mintha magára talált volna az író, de azért itt is akad, amikor belebonyolódik a saját munkájába. A főszereplőnkkel történt váratlan fordulat ad egy mentő plusz löketet, mely által megváltoznak a dolgok, itt érdekfeszítő volt olvasni azt, ahogy az akkori állapotok szerit próbálták orvosolni problémáját. De a pozitívumok csupán ennyiben nyilvánultak meg, az egész érzelmi vívódás és megviselt lelkek drámaiságát szintén nem sikerült elmélyítenie a várt szinten.

“Elveszni, szétesni, darabokra. Emlékezni: újra összeállítani, egésszé.

Volt egy srác, egy dezertőr, elfelejtette a nevét, aki azt mondta Purefoynak: – Nem én futottam el uram. A lábaim tehetnek róla. Nem tudtam megállítani őket, elvittek magukkal. Ez gyávaság?”

notbad notbad notbad notbad2 notbad2