megmaradtalicenekVoltatok már úgy, hogy a kezetekbe vettetek egy könyvet és csupán rálátásotok volt arról, miről is fog szólni, de már előre tudtátok, hogy odáig lesztek érte? Természetesen itt nem arról a hype özönnel elárasztott, legtöbb esetben alaptalanul magasztalt alkotásokról beszélek, amelyeknél beléd tukmálják, hogy igenis jó és csak szeretni lehet, hanem azokról, amelyek megbújnak a rengetegben és amikor végre egymásra találtok, régi barátként „somolyogtok” össze, egyfajta zsák a foltját érzésként. (Az már más kérdés, ha utána valóban felkapják és népszerűsítik, de itt most ettől független egymásra találásról beszélünk.)

Na, Lisa Genova Megmaradt Alice-nek című művének pontosan ilyen megérzéssel ugrottam neki, nem meglepő módon az utolsó oldal elolvasásával a jóslatom be is igazolódott: valóban egy jó könyv annak ellenére, hogy mennyire komoly és sokkoló dologról szól.

„Már akkor, egy évvel korábban is ott voltak azok a neuronok a fejében, nem messze a fülétől, amelyek haldokoltak kínjukban, csak túl csendesen, így nem hallhatta meg őket. Néhányan azt állítják, hogy a dolgok alattomos módon fordultak rosszra, hogy az idegsejtek maguk gerjesztették azokat a folyamatokat, amelyek később a pusztulásukhoz vezettek. Nem lehetett tudni, hogy molekuláris gyilkosság vagy sejtszintű öngyilkosság zajlott, mert az idegsejtek elpusztultak, mielőtt megsúghatták volna neki, mi történik vele.”

Mindannyiunkkal előfordult már, hogy elfelejtettünk bizonyos dolgokat – kisebbet, nagyobbat egyaránt -, de mi a helyzet abban az esetben, ha már a megszokott útvonal felidézése sem sikerül? Alice Howland, az elismert egyetemi pszichológia professzor és kutató számára alattomos fokozatossággal kezdődik a rettegett kór: előadása közben hagyja cserben a szókincse, konferenciákat, összejöveteleket felejt el, nem találja a személyes dolgait a lakásban, ismerős arcok vesznek homályba. Eleinte természetesen jönnek a szokásos kifogások a túlhajszoltságot, a stresszt okolva, de amikor egyre rosszabbodik a helyzet nincs visszaút, orvoshoz kell fordulnia, a legrosszabbtól tartva. A félelme azonban beigazolódik: Alice-t korai Alzheimer kórral diagnosztizálják, innentől kezdve pedig megindul a memória szívszorító harca az idővel.

Az elfogadás soha, semmilyen betegség esetében nem könnyű, de az az igazi embert próbáló, amikor olyan szörnyeteggel állsz szemben, melynél tudod, hogy te semmiképpen sem győzhetsz. Remélem soha senkinek sem kell megtapasztalnia ilyet, még az ismerőseinek köréből sem, mert amiken Alice átmegy, az maga a nagybetűs borzalom. Nem elég, hogy a számára mindent jelentő, fontos munkáját fel kell adnia, de anyaként ott a másik rettenet: a tudat, hogy gyermekeidet is elfelejted egy napon, ennél pedig nem tudok elképzelni iszonyatosabb dolgot.

„Azt kívánta, bárcsak rákos lenne inkább. Gondolkodás nélkül elcserélné az Alzheimerét rákra. Szégyellte magát ezért a kívánságért, és értelme sem volt ennek az alkunak, de azért jólesett fantáziálgatni róla. Ha rákos lenne, lenne miért küzdenie. Műtét, sugár, kemoterápia. Lenne esélye a győzelemre. A családja és a harvardi közösség felsorakozna mögötte, és tudnák, milyen nemes küzdelmet vív. Még ha le is győzné a kór végül, bölcsen a szemükbe nézhetne, és elköszönhetne tőlük mielőtt elmegy. 

Az Alzheimer-kór másféle szörnyeteg. Nincs fegyver, ami legyőzhetné.”

Érdekes tény, hogy a könyvet hivatalosan is jóváhagyták, mint hiteles regény a betegség lefolyásáról, egyediségét pedig tovább fokozza az, hogy magától a betegtől kapjuk premier plánban a szellemi hanyatlásának állomásait. Bár remény és vidámság nem fog végigkísérni a regényen, úgy gondolom aki csak tudja, annak el kellene olvasnia, egyrészt a már említett hitelességéből kifolyólag, másrészt pedig a kiváló írói stílus végett, mely a leírásokban, az emberi és családi viszonyok alakulásának bemutatásában, illetve a karakterekben bontakozik ki előttünk.

Alice karaktere az elejétől a végéig pazarul meg van írva, egyetlen olyan dolog sincs, melyet az írónő helyében máshogy alakítottam volna. Nem csupán a téma, maga a főszereplő is reális és hihető, egyáltalán nem eltúlzott. De mindemellett a családra is nagy hangsúlyt emel, akiknek szintén el kell fogadniuk az elfogadhatatlant, meg kell tanulniuk együtt élni vele és ahol csak tudják, támogatniuk szükséges szerettüket. Ráadásul a kór egy újabb csapás elé állítja a szenvedő famíliát: a gyermekek esetében ugyanis 50% az esély, hogy ők is öröklik a szülő hibás génjét, mely szűréssel kimutatható, kérdés ki szeretné megtudni még jóval a betegség felbukkanása előtt a végzetes eredményt, hiszen onnan kezdve biztosan rányomná a bélyegét további életére, halálos árnyként lebegve előttük.

 – „Hiányzom magamnak. 

– Nekem is hiányzol, Ali, nagyon. 

– Nem így akartam. 

– Tudom.”

Sajnos erős jellem kell hozzá, hogy rávedd magad a végigolvasására, hiszen tudod, hogy nem fordulhatnak jóvá a megtörténtek, de tragikussága ellenére lenyűgöző és letehetetlen, számomra pedig, mivel közel áll hozzám a dráma, mint műfaj igazi csodának számított.

notbad notbad notbad notbad notbad