csakazenyemNem rémlik, hogy eddigi olvasmányaim során találkoztam olyan regénnyel, amelynek sikerült az első néhány oldal után sokkolnia, de Robert R. McCammon amerikai írónak sikerült ezt elérnie a Csak az enyém címet viselő pszicho-thrillerével. A nemzetközi Horrorírók Egyesülete (Horror Writers Association) nem véletlenül ítélte meg 1990-ben a műnek a Bram Stoker-díjat, melyet a horror műfajban kiemelkedő teljesítményért érdemelnek ki az alkotók. Persze ebben az esetben nem azt a tipikus ijesztgetős, misztikummal körbefont horrort kell érteni, hanem a megdöbbentő, kegyetlen és brutális félét, amely rendesen megtépázza a lelki világodat.

A regényben először az erős testalkatú, széles vállú és meglehetősen magas, egyik múltbéli ismerőse által amazonnak becézett Mary világába nyerünk betekintést, aki egy társasház egyik lakásának falai között tengeti visszahúzódó életét, családi idillben egy gyermekkel, akit mindennél jobban szeret, még akkor is, ha többet sír a kelleténél. Ez mind szép és jó lenne, ha  ez a nyitójelenet ebben a hangulatban folytatódna, de néhány bekezdés után már megkapjuk a képet igazi jelleméről, mely ettől az elénk vázolt, meghitt szituációtól kilométerekre fekszik megkínozva, kibelezve, valahol egy kert végében arccal lefelé elásva.

Mary Terrell, vagy ahogy társai hívták, Mary Terror egy radikális terrorszervezet, a Vihar Front fanatikus tagjaként gyártott bombákat, vagy gyilkolt rendőröket a hatvanas években abban a szellemben, hogy amit tesznek, az helyes. A vezetőjük és egyben nagy szerelme, Lord Jack oldalán teljes vállszélességgel és odaadással élte bele magát az általuk vallott államellenes eszmébe, mely mellett  a mai napig határozottan kitartott, persze visszavonultam és megbújva, hiszen az FBI a rajtaütésük óta keresi őket – már amennyien azon a bizonyos napon megmaradtak. A világban szétszéledve próbálták ugyanis hamis, kitalált életüket élni, de Mary nem adja fel a reményt, hogy Jack egy napon megkeresi őt és szerelmük immár végérvényesen beteljesedhet. Egy magazin egyik hirdetésében reménye aztán életre is kel: a sorai mögött egy szervezetükkel kapcsolatos, félreérthetetlen utalásra lesz figyelmes, melyben találkozásra invitálják egy virágnyelvbe foglalt, csak általuk ismert jelentéssel bíró helyre, és ez a felhívás szerinte csakis Jacktől származhat. Innentől kezdve a nőnek egy célja van: felkészülni a férfival való találkozásra és mindent megtegyen, hogy örömet okozzon neki, még ha ez egy gyermek elrablását is jelenti.

Ettől a durva, kíméletlen száltól elrugaszkodva, mintegy pihenés gyanánt megismerjük másik főszereplőnket is, a jómódú Laura Clayborne-t, akinek nemsokára gyermeke születik. A családi idill azért itt is messze áll a valóságtól, mivel kiderül, férje már régóta más nővel csalja meg, így a fiú, akit a szíve alatt hordoz jelenti számára az utolsó mentsvárat, melybe kapaszkodhat és akinek élhet élete további részében. Ezt a nem túl szerencsés helyzetet fokozza tovább és változtatja rémálommá Mary megjelenése, aki mintegy tornádó, hirtelen felbukkan és boldogságát letarolva elragadja tőle néhány napos kisfiát. Magából kifordulva, mindent maga mögött hagyva indul Laura a biztonságot jelentő életéből a kétségbeesés és a brutalitás mocsarába, hogy gyermekét felkutassa, ezzel pedig kezdetét veszi az a brutális thriller, melyhez foghatót eddig még nem volt alkalmam olvasni.

11548Az a remek ennél a könyvnél, hogy a szokásosnál ugyan hosszabbra sikerült a cselekmény felvázolása, de mégis rettentően eltörpül az egész monumentális egész mellett. A könyvborító hátulján a Rave Reviews állítása, miszerint annyi feszültség, izgalom és dráma van szerepeltetve, mely három regényt is megtöltene teljesen helytálló, ilyen részletességgel ritkán találkozni. A karakterek teljes személyisége feltárul előttünk, illetve annak átváltozása is hihetetlenül alaposan és részletekbe menően kidolgozott, ezáltal gyakorlatilag tetőtől talpig, oda-vissza megismerjük őket. Köszönhető ez annak is, hogy még az álmaikat/rémálmaikat is a maguk teljes mivoltában elolvashatjuk – természetesen azokat, amik a történet szemszögéből is relevánsak -, emellett gondolkodásmódjukba, vívódásaikba, de még a múltjukba is beavatást nyerünk. Ami pedig a legnagyszerűbb, hogy ennek ellenére egy felesleges sallangot sem tartalmaz és nem veszünk el a sorok között, végig tudja úgy kontrollálni, hogy tökéletesen beleolvadjanak a plusz információk a cselekmény szálába, nem hagyja a levegőben a leírt dolgokat.

A 454 oldalt számláló regény egyetlen hátulütőjének az akciójeleneteket említeném. Amíg az egyének részletgazdag kifejtése dicséretes, addig mindezen alapos leírás kicsit túlbillen az akciók közepette. Önmagában jól meg vannak írva, de tipikusan akciófilmesen elnyújtottra sikeredett. A gyermekért folytatott hajszában már gyakorlatilag senkinek sincs egy ép testrésze sem, de még mindig, a végkimerülésnek a végmerülésében tengődve és szenvedve tart az üldözés és egyben a menekülés, de mintha a testük elválna a lelküktől, fittyet hánynak minden sérülésre. Persze értem én, hogy kitartóak és egyikük sem szeretné, ha a másik győzedelmeskedne, de azért van egy határ, amit nem érdemes túllépni. De ők ennek a határnak és további határát is röhögve robbantják át.

Összességében minden elismerésem az íróé, aki ilyen összeszedetten, jól felépítve és az egészet irányítva képes volt egy ilyen pszicho-thrillert összehozni, melynek emlékezetes és főként brutális pillanatait úgy vélem sosem felejtem el (és ezt semmiképpen se vegyétek negatív értelemben!).