elvarazsoltakVannak azok a könyvek, amelyeknél mindegy milyen körülmények közepette, boldogan vagy fáradtan, délelőtt, délután vagy este, egyedül vagy társaságban, de elkezded olvasni és már az első mondattól kezdve érzed, hogy igen, megtaláltad a lelki békédet, úgymond ”hazataláltál” és innentől teljesen biztos vagy benne, a regény tökéletes lesz, egyszerűen nem fog hibázni. Rene Denfeld – Az elvarázsoltakpontosan ilyen lett számomra, mindemellett pedig – ha ez még nem lenne elég indok arra, hogy idén az egyik kiemelt státuszú könyvem legyen – ajándékként érkezett a gyűjteményembe és sikeresen meg is utaztattam jó pár településen annak ellenére, hogy nem egy könnyed, nyári utazós alkotás. Mondhatni eléggé hozzám nőtt.

Egy szigorúan őrzött börtön legszörnyűbb részlegén, a halálraítéltek celláinál vagyunk, ahol az egyik rab szemszögéből ismerjük meg magát a helyet és lakóit, na meg persze az őket körülvevő, börtöni alkalmazottakat. Mivel nem szólnak hozzá, nem tudjuk, hogy hívják, sem azt, mit követett el, hogy ide került, de nagyon jó megfigyelőképességével végig ő szolgál narrátorként, melyet földöntúli látomásai tarkítanak aranyszőrű paripákról és a falakban lakó furcsaságokról.

Hiába a fájdalommal teli hangvétel, egyszerűen nem lehet rá mást mondani, minthogy gyönyörűek azok a megfogalmazott mondatok, amelyek papírra kerültek. De olyan szinten, hogy ha maga a cselekmény valami folytán pocsékra sikerült volna, akkor sem lehetett volna azt mondani rá, hogy rossz könyv. Ennek köszönhetően a varázslatot, ahogy már az ismertetésből nyilvánvalóvá vált, nem a cselekményben, hanem a sorok között kell keresni, szinte mágikus tollvonással tökéletesített mondatokat olvashatunk, tökéletesen eltalált hangnemmel és hangulattal.

Tovább