elvarazsoltakVannak azok a könyvek, amelyeknél mindegy milyen körülmények közepette, boldogan vagy fáradtan, délelőtt, délután vagy este, egyedül vagy társaságban, de elkezded olvasni és már az első mondattól kezdve érzed, hogy igen, megtaláltad a lelki békédet, úgymond ”hazataláltál” és innentől teljesen biztos vagy benne, a regény tökéletes lesz, egyszerűen nem fog hibázni. Rene Denfeld – Az elvarázsoltakpontosan ilyen lett számomra, mindemellett pedig – ha ez még nem lenne elég indok arra, hogy idén az egyik kiemelt státuszú könyvem legyen – ajándékként érkezett a gyűjteményembe és sikeresen meg is utaztattam jó pár településen annak ellenére, hogy nem egy könnyed, nyári utazós alkotás. Mondhatni eléggé hozzám nőtt.

Egy szigorúan őrzött börtön legszörnyűbb részlegén, a halálraítéltek celláinál vagyunk, ahol az egyik rab szemszögéből ismerjük meg magát a helyet és lakóit, na meg persze az őket körülvevő, börtöni alkalmazottakat. Mivel nem szólnak hozzá, nem tudjuk, hogy hívják, sem azt, mit követett el, hogy ide került, de nagyon jó megfigyelőképességével végig ő szolgál narrátorként, melyet földöntúli látomásai tarkítanak aranyszőrű paripákról és a falakban lakó furcsaságokról.

Hiába a fájdalommal teli hangvétel, egyszerűen nem lehet rá mást mondani, minthogy gyönyörűek azok a megfogalmazott mondatok, amelyek papírra kerültek. De olyan szinten, hogy ha maga a cselekmény valami folytán pocsékra sikerült volna, akkor sem lehetett volna azt mondani rá, hogy rossz könyv. Ennek köszönhetően a varázslatot, ahogy már az ismertetésből nyilvánvalóvá vált, nem a cselekményben, hanem a sorok között kell keresni, szinte mágikus tollvonással tökéletesített mondatokat olvashatunk, tökéletesen eltalált hangnemmel és hangulattal.

“Mi van a hozzám hasonlókkal? Számunkra nem létezik az idő. Az élet mércéi – születés, halál, veszteség, házasság, szerelem, vágy, boldogság – értelmüket vesztik ebben a börtönben. Itt telik az idő, de nem számít. Lehetne órám, de mit árulna el nekem a lapja? Semmit. Amikor nem létezik többé az idő, az embert nem érdekli a felkelés, nem gondol születésnapokra, nem emlékezik az emberekre, akiket elveszített. Szabadon lebeg az univerzumban, nem kötődve senkihez. A szíve üres, és mert üres, nincs ideje sem. Nincsen helye a világon.”

Képes úgy bemutatni ezt a szörnyű helyszínt és a még szörnyűbb tetteket elkövetett embereket, hogy egyszerűen képtelenség gyűlölni azon bezárt szörnyetegeket, akiket belesző a történetbe, és akiknek megismerhetjük az életútját, nem érzünk mást, csak szomorúságot. Zárójelesen jegyzem csak meg, hogy azért a nagy titokzatosság, amely a főszereplőnk kilétét fedi számomra nagyon hamar szertefoszlott, úgy vélem hamar rá lehet jönni, ki is az a rab, aki beavat minket a börtön falai között az eseményekbe. Persze nem ez kapja a fő hangsúlyt, hanem maga a történések, így ez egyáltalán nem felróható hiba az írónő részéről.

Nem csupán a rabokról olvashatunk, hanem a másik oldal, az itt dolgozók is megkapják a maguk szeletét a cselekmény tortájából, mint például az igazgató, valamint az utolsó kenetet feladó bukott pap, illetve egy nyomozó Hölgy is részese lesz a kerettörténetnek. Mindenkinek megvan a maga sötét elő-, vagy éppen aktuális élete, így együttesen süppednek bele ebbe a melankolikus mocsárba, melyből aztán nem sokan kászálódnak ki. Annyi viszont bizonyos, hogy a borzalmas tetteket végrehajtó bűnözők és gyilkosok is csak emberek, ugyanakkor a hétköznapi emberek is ugyanúgy lehetnek szörnyetegek.

Jelen van tehát a varázslat a regényben, csak épp nem úgy, ahogy az ember várná: maga az olvasó válik elvarázsolttá ettől a remekül megalkotott és elmesélt – nem utolsó sorban fordításban is páratlanul visszaadott – könyvtől.