„…az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt, az a másik szívverése a saját mellkasunkban”

„Egy fotográfus története, aki… Nem: egy férfi története, aki… Nem: egy szerelem története, ami… Vagy több szerelem története, amik egymással… Vagy egy ország története, ami… Na hagyjuk. Ez a regény megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét. Meg mindehhez még valamit, amit Bartis Attila rajongói már ismernek: az érzelmek olyan elképesztő erejű sodrását, ami magába ránt, és nem ereszt. Mindegy, hogy az olvasó mániákusnak tartja-e Szabad Andrást, vagy pedig halálosan beleszeret, mindenképpen azt érzi, csak úgy érdemes élni, ahogy ő: ezen a hőfokon. Az ilyen szereplőt nevezzük főhősnek. Vele kell menni.” 

(Kemény István)

covers_365310Kifejezetten örültem, hogy amikor kézbe vettem ezt a könyvet, nem emlékeztem pontosan a fülszöveges leírásra, mert így a könyv elolvasása után igencsak félrevezetett volna és még nagyobb lett volna a csalódás. Nem értem, az első mondat hogyan foglalhatja össze mindazt, amit a sorokat olvasva kaptam, mert határozottan nem ez volt az, ami eszembe jutott magáról az egész történet lényegéről. Na de kezdjük az elején.

Úgy érzem a magyar könyvek terén most már kell egyfajta egészséges elővigyázatosság a kiválasztás során, mert a magyar sorsok, magyar múlt vonatkozásában nagyon sok a depresszív hangnemű alkotás. Persze valamilyen szempontból érthető, de úgy érzem számomra ez nem mindig az, amit keresek egy ilyen műfajú regény vonatkozásában. Azt le kell szögeznem, hogy nagyon jól megírt drámai, melankóliával átitatott magyar regény is vált már kedvencemmé, de Bartis Attila – A vége című művét illetően, ha nem venném figyelembe magát a témát és a hangnemet, akkor sem lennék kibékülve vele.

Tovább