„…az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt, az a másik szívverése a saját mellkasunkban”

„Egy fotográfus története, aki… Nem: egy férfi története, aki… Nem: egy szerelem története, ami… Vagy több szerelem története, amik egymással… Vagy egy ország története, ami… Na hagyjuk. Ez a regény megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét. Meg mindehhez még valamit, amit Bartis Attila rajongói már ismernek: az érzelmek olyan elképesztő erejű sodrását, ami magába ránt, és nem ereszt. Mindegy, hogy az olvasó mániákusnak tartja-e Szabad Andrást, vagy pedig halálosan beleszeret, mindenképpen azt érzi, csak úgy érdemes élni, ahogy ő: ezen a hőfokon. Az ilyen szereplőt nevezzük főhősnek. Vele kell menni.” 

(Kemény István)

covers_365310Kifejezetten örültem, hogy amikor kézbe vettem ezt a könyvet, nem emlékeztem pontosan a fülszöveges leírásra, mert így a könyv elolvasása után igencsak félrevezetett volna és még nagyobb lett volna a csalódás. Nem értem, az első mondat hogyan foglalhatja össze mindazt, amit a sorokat olvasva kaptam, mert határozottan nem ez volt az, ami eszembe jutott magáról az egész történet lényegéről. Na de kezdjük az elején.

Úgy érzem a magyar könyvek terén most már kell egyfajta egészséges elővigyázatosság a kiválasztás során, mert a magyar sorsok, magyar múlt vonatkozásában nagyon sok a depresszív hangnemű alkotás. Persze valamilyen szempontból érthető, de úgy érzem számomra ez nem mindig az, amit keresek egy ilyen műfajú regény vonatkozásában. Azt le kell szögeznem, hogy nagyon jól megírt drámai, melankóliával átitatott magyar regény is vált már kedvencemmé, de Bartis Attila – A vége című művét illetően, ha nem venném figyelembe magát a témát és a hangnemet, akkor sem lennék kibékülve vele.

A cselekményről nem lehet sok mindent mondani: kapunk egy Szabad András élettörténetet, aki gyakorlatilag végigszenvedi az életét (nagyon kevés kivételtől eltekintve). A fülszöveg kijelentését, hogy az olvasó esetleg halálosan beleszerethet ebbe a férfibe, majdhogynem azt mondom, felháborító, mert ki tudna egy ilyen embert szeretni? Nem találtam olyan tulajdonságot, ami akár egy fikarcnyi érzelmet is kiváltott volna belőlem, talán az volt szimpatikus, hogy fotózott és pont. A főhős megnevezés is hihetetlenül bátor megfogalmazás, bár meg kell hagyni így végigsodródni egy életen, hogy egy percre sem veszed kezedbe a sorsod, csak hagyod, hogy történjenek a dolgok, tényleg nagy erőpróbát jelent.

Végig reménykedtem, hogy valahol a regény folyamán megtörik a jég és lesz egyfajta személyiségfejlődés Andrásnál, de sajnos hoppon maradtam, egész végig megmarad a negativitása, a fájdalma és a nyomasztó önsorsának hangsúlyozása. Mondhatnám csúnyán azt is, hogy kicsit túltolta a szerző ezeket. A szerelem, mint érzés megjelenését sem éltem meg olyan intenzíven, legfeljebb annyit érzékeltem, hogy a szenvedés mellett ragaszkodni is próbált valakihez.

Stilisztikai szempontból rettenetesen idegesített a párbeszédek szokványos jelölésének hiánya, mert nem tudtam mikor mondja ki emberünk, amit gondol, vagy mikor vélekedik csak úgy magában. Rendben van, hogy mindez egy visszaemlékezés, de akkor sem elnézhető. Azt meg már nem is fejtem ki, hogy a történetvezetésbe néha egy-egy visszaemlékezés indokolatlan behányása mennyire nem tett jót a műnek.

Határozottan az idei év eddigi legnagyobb csalódása, az egyedüli, amit bántam, hogy nem jött el hamarabb A vége.

notbad notbad notbad2 notbad2 notbad2