Sokszor adódik úgy, hogy a valóság elől a fantázia világába menekülünk és a realitás talajától elmozdulva ássuk bele magunkat a különféle kitalált, elrugaszkodott történetekbe. Előszeretettel űzöm én is ezt, ám döntő többségben mégis azok az olvasmányok sorakoznak a polcaimon, amelyek úgymond hétköznapi emberekekkel esnek meg, hétköznapinak látszó közegben. Hol drámai, szomorú, hol félelmetes vagy kegyetlen, hol pedig vidám és megmosolyogtató közegben találkozhatunk a szereplőkkel (a romantikust most mellőzném ebből a felsorolásból, mivel nem túl gyakori az általam olvasott regények között), akik saját sorsukat alakítják, vagy sodródnak az események tengerében amolyan ‘veled is megtörténhet’ módra. Ezúttal három regényt mutatok be Nektek, melyek mindegyike páratlan a maga nemében és megérdemli a figyelmet.

Gavin Extence – Az univerzum és Alex Woods

covers_270814Alex Woods jól tudja, hogy nem éppen átlagosan kezdődött az élete. Azt is sejti, hogy egy érzékfeletti képességekkel megáldott leányanya, az édesanyja, nem teszi rokonszenvessé az iskola rémei előtt. Tudja továbbá, hogy az életben a legképtelenebb dolgok megtörténhetnek – a fejét elcsúfító forradás tanúskodik erről. Azt azonban ő sem látta előre, hogy a mogorva, megözvegyült remetével, Mr. Petersonnal való ismeretsége barátság lesz. Az idős férfi arra tanítja, hogy az életben egyetlen nagy dobásunk van, és hogy ezért jól, a lehető legjobban kell dönteni. Így hát, amikor a tizenhét éves Alexet Doverben megállítják a vámtisztviselők 113 gramm marihuánával a kocsija kesztyűtartójában, meg egy urnával az utasülésen, miközben az egész ország felbolydult miatta, halálosan biztos abban, hogy jól döntött.

Bár eleinte lassabban haladtam Alex történetével, később, ahogy egyre fogytak és fogytak az oldalak, fokozatosan szerettem bele a könyv bájosságába. A humort, a drámát és a kalandot nagyon jól egyensúlyozza az író, már az elején bedobva a az események közepébe, amikor is Alexet megállítják a vámtisztviselők és furábbnál furább dolgokat találnak nála. Majd visszarepülünk az időben, és a kezdetektől indulva meséli el nekünk, hogyan jutott idáig és mi miért van ott, ahol. Kezdetben maga az elbeszélés módja és a hangulat erősen emlékeztetett Forrest Gump történetére, ahogy a beteg kisfiú igyekszik túlélni a nagyvilágban, de szerencsére nem egy reinkarnációt és egy hasonló sztorit kaptam, hanem egy teljesen más irányt vett, szívmelengető cselekményt.

Egyértelműen a fiú karaktere uralja a sorokat, ami pedig külön tetszett, hogy a gyermeki naivitás és ártatlanság ellenére az írásmód nem gyerekes, nagyon is felnőttes és megfontolt gondolkodásmódot és leírásokat tartalmaz. Ráadásul súlyos és komoly témákat is feszeget, nem marad meg az egyszerű sztorimesélés szintjén. Ifjúsági regénynek titulált, felnőtté válásról szóló műnek számít, de úgy gondolom nem az a tipikus, leegyeszerűsített, fiatalos vonalat követi, hanem felnőttek számára éppúgy megállja a helyét, sőt! Mondhatnám azt is, bárcsak minden ifjúsági korosztálynak címzett könyv ennyire komplex és összetett lehetne, csodálatos történettel és mondanivalóval.

Tizenhét évesen sajnos búcsút veszünk Alex-től és csupán eddig tart az úgynevezett felnőtté válása, de esetében majd megértitek, milyen hosszú utat tett meg annak ellenére, hogy csak eddig a korig pillantunk be az életébe. Higyjétek el, valóban valid és kijelenthető, hogy felnőtté cseperedett gondolkodásban és tetteiben.

Ezzel szemben Kristin Hannah – Szentjánosbogár lányok címet viselő regénye igazi robosztus történet két lányról, akik korai éveikben ismerkednek össze és válnak legjobb barátnőkké, majd az életük alakulását teljes mértékben figyelemmel követhetjük hol egyikük, hol másikuk szemszögéből.

covers_3962321974 nyarára Kate Mularkey már belenyugodott, hogy a nyolcadikos évfolyam társadalmában az ő helye a tápláléklánc legalján van. Aztán legnagyobb ámulatára, a szemközti házba beköltözik a „világ legmenőbb csaja”, és vele akar barátkozni. Úgy tűnik, Tully Hartnak megvan mindene: szép, okos, ambiciózus. Látszólag nem is különbözhetnének jobban. Kate-nek reménye sincs, hogy szerető családjával, akik lépten-nyomon szégyent hoznak rá, valaha is a menők közé tartozzon. Tully viszont csupa titok és csillogás, ám belülről titok emészti. Ők ketten megfogadják, hogy barátok lesznek mindörökre, és a nyár végére „TullyésKate”-té, elválaszthatatlan barátnőkké forrnak össze.
Így indul Kristin Hannah nagyszerű új regénye. A több mint három évtizeden átívelő, a Csendes-óceán északnyugati partvidékén játszódó Szentjánosbogár lányok két nő megrendítő, nagy hatású története, és egy olyan barátságé, amely életük meghatározó eleme lesz.

Sosem hittem volna, hogy a 654 oldalt számláló regény ennyire magába fog szippantani. Gondoltam jó ideig elleszek vele, de ahogy kezdetét vette a lányok összebarátkozása, onnantól nem volt visszaút, egyszerűen magával ragadott és nem eresztett és ne hagyott nyugodni egészen addig, amíg a végére nem értem. Igazi érzelmi hullámvasút volt megmosolyogtató pillanatokkal, ugyanakkor a dráma és a szomorúság érzése végig ott lebegett élettörténetük felett egészen addig, amíg végül az elmosódott sorokkal küzdve, fejezeteket végigbőgve nem haladtam a végkifejletig.

Hát itt aztán minden van kamaszos viselkedésmódtól, nehéz gyermekkortól, rózsaszín felhőn át, karrieren keresztül családalapításig, ám ez még mindig csak igazán nagyvonalú felsorolás, hiszen 30 év barátságának történetét nem lehet ennyivel lerendezni.

File 2017. 04. 12. 9 13 11Az idő múlásának érzékeltetése brilliáns, ahogy a háttérben ott vannak az aktuális évtizedek jellemző stílusai, jellemvonásai, divatja, zenéje, történelmi eseményei, remekül hozza a különféle sajátosságokat. Ezek mentén vannak az egyes fejezetek is elválasztva.

Tully és Kate karakterének felépítése, fejlődése nagy utat jár be, a két lány nem is lehetne egymástól különbözőbb: egyikük szokásos, szerető és gondoskodó családból származik, amolyan könyvmoly féle, átlagosnak mondható lány, ám legnagyobb bánatára nem igazán rendelkezik barátokkal, míg Tully nagyon népszerűnek számító, ugyanakkor igazi viharos múlttal rendelkezik. Nagymamájánál lakik, hiszen hippi anyja nem foglalkozik vele, ám a reményt mindig élteti néhai feltűnéseivel. A lány csak reméli, hogy egy nap eljön érte és akkor igazi család lesznek, ám amikor ez megtörténik rájön, hogy a drogfüggőséggel küzdő anyja sosem fog olyan lenni, ahogy ő azt megálmodta kislánykorában. Mindezt palástolva pedig felveszi a kemény álarcot és népszerűségbe menekül. Amikor ők ketten találkoznak, ott viszont megváltozik valami és aztán mindkettejük élete az összefonódásnak köszönhetően fokozatos változásnak indul.

Remekül változtatja az alkotó az egyes nézőpontokat, mindig annak a lánynak a szemszögéből hallhatjuk a történéseket, akinél relevánsabb a cselekmény.

Így utólag belegondolva, ez a hatalmasnak tűnő oldalszám egyáltalán nem eltúlzott, minden mondat a helyén van és sehol sincs időhúzás vagy helykitörlő semmitmondás. Mindenképpen ajánlom!

 A harmadik regény, Torey Hayden – Egy gyerek az előző kettővel ellentétben rövidebb idő intervallumot ölel fel, egy tanév leforgását kísérhetjük figyelemmel magatatrás zavaros gyermekek között, köztük is a legdurvább indokkal idekerült Sheila-ra koncentrálva.

covers_109111Egy hatéves lány fához kötözte és felgyújtotta hároméves társát. A kisfiú válságos állapotban került kórházba. Van-e élet ezek után a kislány számára?

„Ez a könyv csak egyetlen gyermek története. Nem azért íródott, hogy sajnálatot ébresszen. Nem is azzal a szándékkal, hogy egy tanárt megdicsérjenek a munkájáért. Még kevésbé azért, hogy riogassa a békés és boldog tudatlanságban élőket. Nem. Ez a könyv csupán válasz szeretne lenni arra a kérdésre, vajon frusztráló dolog-e mentálisan beteg gyerekekkel dolgozni. Egy dal szeretne lenni, amely az emberi lélek tiszteletére íródott, egy kislány tiszteletére, aki olyan, mint valamennyi gyermekem. Mint mi mindannyian. Valaki, aki élni akar.” (a Szerző)

Torey Haydentől ez volt a második regény, amelyet elolvastam, és még mindig él az a fajta csodálat iránta, amely képessé teszi, hogy a problémás, már-már kilátástalannak tűnő gyermekeket felkarolja és mindent megtegyen annak érdekében, hogy viszonylag normális életük lehessen. Nagyon sajnálatos, hogy hány gyermek él nehéz körülmények között, mindenfajta támogatás és segítség nélkül, pláne, amikor trauma is éri őket, mellyel nem tudnak megküzdeni. Kicsit mindig melengeti a szívemet, hogy léteznek olyan emberek, mint az írónő, akik segítenek számukra is jobbá tenni a világot, hogy egy egyszerű hétköznapot túléljenek.

Persze az út, amelyek bejárnak korántsem egyenes, nagyon sok akadály mutatkozik és döbbenetes dolgok esnek meg, amelyekkel valahogy muszáj megbírkózni és nagyon tetszett, hogy nem csak a fejlődésben elért sikereket mutatja be a kislánynál, hanem bizony azt is, amikor tanárként is nehéz helyzetbe kerül és nem minden helyzetben tud megfelelően reagálni. Nem csak minden szép és megy a maga útján, vannak hegyek, melyeket meg kell mászni és át kell küzdeni rajta magát az embernek, de visszatekintve mégis mindig rájön, hogy megéri az időt és a ráfordított energiát.

Ez az az üzenet, melyet továbbított számomra ez a történet és csak remélni tudom, hogy több olyan ember is él a földön, aki Torey Hayden-hez hasonlóan elkötelezett a gyermekek iránt.

notbad notbad notbad notbad notbad