746607F.gifMár megtanultam, hogy ha egyik-másik könyv vonatkozásában arra hivatkoznak, hogy olyan mint pl. az egyik kedvenc olvasmányom, azzal nagyon csínján kell bánni. Amikor Laurie Halse Anderson Jégviráglányok regénye kapcsán – mely kétségkívül benne van a top könyveim listájában – rátaláltam Emma Forrest  Visszhangzó szavak című művére, ott is azzal kecsegtettek, hogy hasonlít hozzá, így hát nagy érdeklődéssel vetettem bele magam. Kijelenthetem, hogy ekkorát nem igazán koppantam még olvasás közben, teljes mértékben méltatlannak találtam ezt a felvetést, mely szerint össze lehetne hasonlítani őket, ég és föld a kettő minőségben, fel sem veheti vele a versenyt. Hogy is jön ez most ide? Önmagamnak ellentmondva (vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy feszítve kicsit a húrt) most mégis a hasonlóságot hoznám fel kettő regény között, ráadásul épp a Visszhangzó szavakat nem mással, mint Sarah Hepola – Filmszakadás memoárjával. A különbség csupán annyi, hogy utóbbi brilliánsan írja le történetét, amely Emma Forrestnek sanos egyáltalán nem sikerült. Pedig ő aztán szárnyalhatott a képzelet szárnyán, míg Sarah nem nyúlhatott máshoz a műfajból kifolyólag, mint a valósághoz. Ennyit Emma művéről, több szót nem is érdemel, higyjétek el.

A Filmszakadás röviden az alkoholizmusról szól, mely azért lássuk be, elég kemény dolog. Nálunk ha előkerül ez a szó, legtöbbször lecsúszott középkorú férfiak jutnak eszünkbe elhanyagolt külsővel, akik szeretnek az utcán hangot is adni illuminált állapotuknak hol csoportba verődve (mert az ökör iszik magában, ugye) lépcsőházak kisboltjai előtt, hol pedig magányos farkadként, bárhol az utcán. Persze a valóságban ennél sokkal-sokkal árnyaltabb a kép. Fiatalok, idősek, férfiak és nők is válhatnak az italok rabjává attól függően, az egyes cikkírók mit tartanak épp alkoholizmusnak: tipikusan rendszeresen fogyasztott, sok alkohol okozta, ún. “klasszik” alkoholsita vs. minden nap, de kevesebbet ivó “zugalkoholista”, aki 1-2 sörivástól is annak számít már.

Jelen könyvben a szerző alkoholista életébe nyerhetünk betekintést a kezdetektől fogva: hogyan ismerkedett meg az alkohollal, majd hogyan vált élete szerves részévé, gyakorivá téve a filmszakadásokat.

“A filmszakadás olyan, mintha valami rejtélyt akarnánk megfejteni. Nyomozás saját magunk után. A filmszakadás azt jelenti, olyan kérdéseket kell feltennünk, hogy vajon mi történt múlt éjszaka? Ne haragudj, de te ki vagy, és miért dugunk?”

“A nők történetei másféleképpen ijesztőek. Ahogy Aaron White mondja, “amikor a férfiaknál beáll a filmszakadás, elmennek és csinálnak valamit. Amikor nőkkel történik mindez, akkor jön valaki, és velük csinál valamit.”

Az írónő nagyon jól bánik a szavakkal, nagyon profi és konkrét, szókimondó fogalmazási stílusa van. Nem kapkod, szépen halad sorban az eseményeken, összeszedetten. Ami még szimpatikus volt számomra, hogy őszintén elmondja minden ballépését, nem színezi ki, nem sumákolja el, feketén-fehéren papírra veti, ráadásul még az Anonim Alkoholisták Egyesületét is bírálja, nem kerget rózsaszín felhőkbe, ezáltal végig hiteles tudott maradni számomra.

Képszakadás

Nem szokásom memoárokat olvasni, de ez a könyv megmutatta, hogy lehet ezjó kis olvasmány és kedvet csinálhat továbbiak elolvasásához. Így visszagondolva, ami a legjobban megfogott benne az az igazi amerikai hangulat volt, amely átjárta az egész művet. Mindig is szerettem az amerikai életérzésről, hétköznapokról olvasni, melyeknek sajátos atmoszférájuk van, itt most kifejezetten sikerült beválasztanom, mert pontosan ezek azok a történetek, amelyek ezt elhozzák nekünk.

Szerencsére nincsen olyan ember az életemben, aki az alkoholizmus fogságában él, de ha lenne, őszintén szólva a leírtaknak kicsit ellentmondva nem tudom, ajánlanám-e neki ezt a regényt, pont amiatt, mivel ez a nagy és híres Amerikában megállja a helyét, de nálunk magyaroknál meglepne, ha valakit pont ez a könyv nyitná fel a szemét és hozná ki az alkoholizmusból. Igaz, hogy bölcs gondolatokat fogalmaz meg, de teljesen más kultúrából és közegből érkezik, így összeegyeztethetetlen a “kisemberek” italmámoros mindennapjaival. Inkább abból a szempontból ajánlanám, mint érdekes és jól megírt történet, mely gondolkodásra sarkall. Mennyire lehetsz elégedett ennek fényében a saját életeddel? Szükséged lenne-e változtatásra? Hogyan tehetnéd még jobbá azokat az éveket, melyeket emberek és szeretteid között töltöd?

Ha nem csupán végigolvasod ezt a memoárt, hanem kicsit el is gondolkozol rajta, már megérte a kezedbe venni és nem csupán egy lesz a kipipált olvasnivalók között.

notbad notbad notbad notbad notbad