A háborút elképzelni csak azok tudják, akik ténylegesen éltek “benne”, a többieknek mindössze körvonalazódhat a fejében, milyen borzalmakat kellett elszenvedniük az akkori embereknek, különösképpen a gyermekeknek, akik akkor talán ép ésszel fel sem tudták fogni, mit is jelent mindaz, ami történik körülöttük. Nem mindenki mondhatta magát olyan szerencsésnek, hogy már csak történelem könyvből értesült az eseményekről, erről tanúskodik Szvetlana Alekszijevics – Utolsó tanúk könyve, melyet az írónő 1985-ben (!) adott ki, mi, magyar olvasók pedig csak 2017-ben vehettük kezünkbe a magyar fordítását (2015-ben kapott az írónő Nobel-díjat, innentől került a magyar piac figyelmébe is), mely azért elég szomorú.

A könyv 100 történeten keresztül mutatja be, hogy a különböző gyermeki korosztályok milyen emlékeket őriznek immár felnőttként a II. világháborúról. Gondolom senkinek sem meglepetés, hogy nem vidám történetek ezek, vannak köztük különösen megrázóak is. Meglepődtem, hogy van akinél 4 éves korából származó emléket olvashatunk, de belegondolva, amilyen mély nyomot hagyhatott ez az akkori gyermekek lelkében, teljes mértékben elképzelhető, hogy ennyire megmaradtak bennük a háború viselt dolgai.

“Mi maradt nekem a háborúból? Nem értem, mit jelent az, hogy idegen emberek, mert mi a bátyámmal idegen emberek között nőttünk fel. Idegen emberek mentettek meg minket. Akkor hogy lennének idegenek nekem? Minden ember közeli, nem idegen. Ezzel az érzéssel élek, bár gyakran csalódnom kell. Békében más az élet…”

Eleinte zavaró volt számomra a sok, túl rövid történet, mivel sokkal jobban tudok kötődni egy kidolgozott, leírásokkal tüzdelt, kifejtett történethez, ráadásul egytől-egyig ugyanarról a témáról; az evakuációról, az árvaságról, a gyilkolásról szól, kegyetlenül elénk tárva újra és újra, átvezetés nélkül. De belegondolva abba, hogy gyermekként mit fog fel az ember az eseményekből, realizáltam, hogy ez a bizonyítéka annak, hogy hitelesek tudnak maradni a történetmesélések. Nincsenek felesleges leírások, meglehetősen tárgyilagosak és lényegretörőek, nincs túlcsicsázva, túlfogalmazva. Csak a kőkemény, leplezetlen valóság. Ennek eredményeképpen az írói stíus sem tud oly mértékben kibontakozni, mivel a riportok adják ki magát a könyvet.

“Sokáig nem nőttem… A gyermekotthonban mi mind alig nőttünk. Gondolom a bánat miatt. Meg azért se nőttünk, mert kevés kedves szót hallottunk. Az anyukánk nélkül nem nőttünk…”

Az esetek 99 %-ában egykönyves olvasó vagyok, szeretek egyszerre csak egy regényre koncentrálni, de itt többször is felmerült bennem, hogy nem-e kellene beiktatnom valami teljesen más műfajú, vidámabb történetet, mivel elég nyomasztó hangulat telepedett rám az olvasása közben. De körülbelül a kötet felétől már úgy éreztem, akkor éri el célját és teljesedik ki a mű, ha belemerülve, elgondolkozva az olvasottakon, megszakítás nélkül kalauzolom végig magam az elbeszéléseken.

Eddig még sosem láttam Molyon olyan könyvet, melynek értékelése 100 %-on állna, de elolvasva az írónő könyvét, már nem csodálkozom annak ellenére sem, hogy azért valljuk be, nehéz ilyen drámai, igaz alkotásról értékelést adni. De jól összeszedett és a riportokat jól összeállító kötetet kaptam egy nagyon szomorú korszakról, melynek köszönhetően egy másik, eddig nem ismert szemszögből: a gyermekek részéről kaphattam berekintést a háborúba. Úgy gondolom kevés sokkolóbb emlék lehet, mint a fiataloké.