Svéd irodalom eddigi olvasmányaim során még nem hagyott cserben, bár még bőven van mibe belekóstolnom, műfajok tekintetében is, de amikkel könyvmoly pályafutásom alatt találkoztam, kivétel nélkül élvezetesek voltak. Az abszolút kiteljesedés és a svéd regények iránti igazi szeretet Fredrick Backman megismerésével érkezett el hozzám, amikor Az ember, akit Ovénak hívnak című művével teljesen levett a lábamról és belopta magát a szívembe (na meg nem utolsó sorban az első könyv volt, amely a könnyeimet is előcsalogatta). Azóta már több regényéhez is volt szerencsém, melyekben bebizonyította, hogy mennyire csupaszív író és milyen szeretetteljes karaktereket tud létrehozni. Nem volt hát kérdés, hogy legújabb könyvét, a Mi vagyunk a medvéket – mely ráadásul egy sorozat első kötete –  el fogom-e olvasni, sőt, elérte nálam azt is, hogy már nem is lényeges számomra a fülszöveg, mert tudom, hogy imádni fogom. Erről is csupán annyit tudtam a könyvborítónak köszönhetően, hogy a hokihoz kapcsolódik, ezért őszintén szólva egy kicsit tartottam tőle, hiszen nem nagyon rajnogok ezért a sportért (meg úgy semmilyen sportért, ha őszinte akarok lenni), de felülkerekedtem ezen félelmemet és belevetettem magam. Mintha hazaértem volna, nem is értem hogy hihettem, hogy a hoki miatt nem fogom szeretni.

Egy erdő közepén lévő kisváros, Björnstad hétköznapjaiba kalauzol bennünket ezúttal az író, ahol igazából nem virágzik semmi, az itt élő emberek minden reménye a hokiban összpontosul, mindenki csupán ehhez ért. Számukra ez nem csak egy játék, hanem maga az élet, úgyhogy aki nem játékosként, edzőként vagy klubtagként van jelen, szurkolóként támogatja a csapatot. A juniorok szezonjára koncentrál mindenki, hiszen esélyesek arra, hogy győzelmükkel visszaszerezzék a város dicsőségét, így elég nagy felelősség hárul rájuk. De vajon mennyire fontos a győzelem? Mit bír ki egy csapat, pontosabban annak tizenéves tagjai? Mi történik, ha egy bűntett árnyékolja be mindezt? Ezekre a kérdésekre kapunk választ, még pedig nem is akármilyen történet elbeszélése által.

Nagyon sokat szentel arra Mr. Backman, hogy a karaktereket bemutassa, a regény első 100 oldala szinte erről szól, sőt, még a felén túl is felbukkannak új szereplők. A junior csapathoz fűződően családokat ismerhetünk meg, nem is keveset, de annyira jól kiemeli a jellemüket, személyiségüket, hogy egyáltalán nem tűnik túl soknak, mindenkit elhelyez a történet szempontjából a maga kis helyén, ahonnan aztán fejlődnek, vagy épp csak a háttérből adnak pluszt a cselekményhez. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere, többek között:

  • idős edző, aki kinevelte Björnstad hokivilágának nagyjait;
  • világhírű játékosból lett sportigazgató, aki visszaköltözött ebbe a kisvárosba, feladva nagyvárosi életüket;
  • gazdag srác, akinek soha semmi nehézsége nem volt az életben, kivéve azt, hogy szülei mindig a tökéleteset várják el tőle, ám szeretetet már nem mutatnak ki felé, hiszen ez is tökéletlenségük és gyengeségük jele lenne;
  • szegény srác, akinek minden álma, hogy egyszer bekerülhessen a hokicsapatba;
  • özvegy kocsmárosné, aki férje elvesztése után már nem találja helyét, mégis nagy tekintélye van a városban.

A listát nagyon sokáig lehetne még bővíteni, egy bizonyos: nem azok a sablonos karakterek, mindenkinél van egy csipetnyi fondorlat, ami miatt emlékezetesek maradnak. Nagyon nehéz éppen ezért kedvencet mondani közülük, hiszen a bemutatásukból kiderül: mindenkinek nagyon különleges és érdekes története van. Ha mindenképpen ki kellene emelnem egyetlen karaktert, Benji lenne az, aki az egész csapat szíve és lelke. Hiába tűnik keménynek és komolynak, végig érezni lehet, hogy ő nem csak ennyiből áll és valóban, a regény folyamán megismerjük, miben más ő, mint a többiek.

Eddigi művei alapján ez a legkomorabb, legszívszorítóbb alkotása, ráadásul komoly társadalomkritika is szerepet kapott benne. Barátságok, erkölcsi dilemmák, társadalmi helyzet konfliktusainak, családi drámák története ez – középpontba helyezve az emberi értékeket -, melyben nagyon jól érzékelteti, hogy egy ilyen kicsi és barátságos településen adódó probléma mennyire veszélyeztetheti az egész közösség összetartását. A felnőttek, főként a szülők gondjai, szerepei különösen kiemelt szerepet kapnak, melyeket teljesen reálisan fest le, nincs benne semmi túlzás, csak a hús-vér valóság.

“Minden felnőtt életében vannak olyan napok, amikor úgy érezzük, itt a vége. Mikor már azt sem tudjuk, miért harcolunk olyan keményen nap, mint nap, amikor a valóság és a mindennapok maguk alá temetnek, és azon gondolkodunk, meddig is bírjuk még. A legfantasztikusabb az, hogy több ilyen napot is túlélünk anélkül, hogy összeroppannánk. A legszörnyűbb pedig az, hogy nem tudjuk, pontosan hány ilyen nappal vagyunk képesek megbírkózni.”

“Szülőnek lenni olyan érzés, mintha az ember egy túl kicsi takaró lenne. Akárhogy is próbál mindenkit bebugyolálni, valaki mindig fázik.”

Nem mondanám, hogy könnyed olvasmány, de mindenképpen ott a helye minden könyvespolcon, hiszen az a gondoskodás, amivel a regényit írja és azok a gyönyörű megfogalmazásai a nagy igazságoknak egyáltalán nem hétköznapi. Puffogtathatnám még itt a közhelyeket, mint például, hogy minden szava arany és ehhez hasonló magasztalások, de majd ha belemélyedtek a műveibe, úgyis meg fogjátok tapasztalni. Ezzel a regényével abszolút beérett nálam az író iránti elkötelezettség és szeretet, így nagyon várom, a sorozat következő részében hogyan göngyölíti tovább Björnstad (lassan kezdem megjegyezni, nem egyszerű :)) lakóinak életét, főként azért is, mert számomra így is kerek egész élményt nyújtott a könyv.

Fredrick Backman – Mi vagyunk a medvék

Kiadó: Animus Kiadó
Kiadás éve: 2017
Eredeti cím: Björnstad
Eredeti megjelenés éve: 2016
Oldalak száma: 384