Azóta szemezek a 21. Század Kiadó kult könyveivel, amióta elindították ezt a sorozatukat, melynek keretén belül díjnyertes, bestseller, elgondolkoztató, provokáló, érzelmekkel teli könyveket adnak ki, amelyekről az emberek és a kritikusok beszélnek, legyen az vita, betiltás, istenítés vagy tanítás okán. Szépen lassan alakul is a kollekcióm, melynek legújabb példánya Jim Crace: Az utolsó aratás című regénye lett. Alapvetően nem vagyok a keményfedeles könyvborítók híve, de a kiadó annyira minőségien készítette el ehhez a keményfedelet, valamint a védőborítóját (arról nem is beszélve, hogy a színek mennyire harmóniában vannak), hogy legszívesebben egész nap a kezemben fognám a könyvet még kiolvasása után is.

A könyvről annyit érdemes elöljáróban tudni, hogy egy falu életébe nyerhetünk betekintést, ahol éppen aratás után vannak a munkások és megérdemelt pihenésüket töltik, készülve azt ezt lezáró nagy lakomázásra, de a felszálló füstfelhők rögvest véget vetnek az örömteli várakozásnak és átveszi helyét a nyugtalanság. A gazda birtokán felgyújtott pajta, valamint az új jövevények általi füst nem sok jóval kecsegtet a helyiekre nézve, továbbá egy rejtélyes ember is érkezik, aki térképeket készít a gazda földjéről, így fenyegetettségük egyre nő és néhány nap alatt szétesik minden, a falu életébe betör a félelem, a halál és a büntetés.

“A falu lángokban áll, de nem tűztől.”

Az eseményeket egy idősödő özvegy, Walt meséli el nekünk, aki hű szolgálója a gazdának, és akivel egészen kicsi kora óta ismerik egymást, tulajdonképpen egymás mellett nőttek fel, ki ki a maga rangjához mérten. Bár sejti, ki áll a gyújtogatás mögött, hallgat róla, ahogy a falu többi lakosa is, hiszen külsősöket elítélni mindig egyszerűbb, mint a sajátjaikat megvádolni, bomlasztva ezzel a közösséget. Ez a néma figyelem lesz jellemző a majorság embereire, akik a földmérő megjelenése és a többi esemény ellenére is igyekszenek kitartani amellett, hogy a gazda eddig sem hagyta cserben őket, így nem érheti őket baj.

“Errefelé a titok olyan, akár a terhesség: egy ideig még lehet takargatni, de aztán elkezd sivítozni.”

Nagyon megrendítő, ahogy fokozatosan összeomlik az eddig nyugodt és egyszerű falusi miliő. Az özvegy higgadt elbeszélése a történtekről remekül visszaadja, hogy ezek az emberek a “mindig volt valahogy, ezután sem lehet másképp” elv szerint működnek és mintha nem is aktív részesei lennének az eseményekhez, csupán nézőközönsége egészen addig, amíg már menthetetlen a jövő és bekopogtat a haladás szelleme. A dominó-elv alapján egyetlen bajlós történés elég lesz ahhoz, hogy előrevetítse azon dolgok láncolatát, amely elvezet a visszafordíthatatlanhoz. Az addig vezető út pedig gyönyörűen, lírai hangnemben leírt megfogalmazásokon van kikövezve. Szinte sírt a lelkem örömömben azokon a szépen megírt leírásokon, melyeket a fordítónak sikerült visszaadnia. Hangulatában Az essexi kígyó jutott eszembe (szintén kult regény, nemsokára annak az értékelésére is sort kerítek!), számomra hasonlóan melankólikus, ugyanakkor szép sorokat olvashatunk.

Csupán néhány nap elbeszéléséről szól a könyv, mégsem tűnik egy percig sem unalmasnak, szinte hihetetlenül is hangzik, hogy nyugodt volt eddig a falu élete, hiszen ezen a pár napon belül gyökeresen megváltozik minden. A változás nagyon jól felépített, nem kapkodja el, nem időzik felette túl sokat, csak éppen annyit ír róla, amennyit kell, majd szépen továbbkalauzol bennünket a következő állomására.  Remekül érzékelteti a változás és a haladás kapcsolatát és azt, hogy bár pozitív töltetű, nem mindenki osztozik ezen a nézeten, hiszen sokak életét változtatja meg, ráadásul nem a megfelelő irányba.

Jim Crace - Az ​utolsó aratás

Kiadó: XXI. Század Kiadó
Kiadás éve: 2018
Eredeti cím: Harvest
Eredeti megjelenés éve: 2013
Oldalak száma: 286