Azt hiszem sikerült elkiabálnom azt az anno tett felelőtlen kijelentésemet, hogy könyvön nem lehet félni, bár ezt már azóta feszegette is néhány példány, de most, Sarah Waters: A kis idegen olvasása közben eljutottam arra a pontra, amikor is megkérdőjeleződött számomra, mi az isten nyiláért olvasok én horrort (jelen esetben kísértettörténetet), főként akkor, amikor éjszakába nyúlóan egyedül vagyok egy babával és egy nyámnyila kutyával. :D Komolyra fordítva a szót, ez a regény nagyon érdekes olvasásélményt jelentett, most nem csupán az ijesztegetéseire gondolok, hanem az egészre visszatekintve, ugyanakkor nem tudok elmenni amellett a tény mellett, milyen kis sunyi és alattomos módon hozta rám a frászt, melynek köszönhetően  megtanultam éjszaka fénysebességgel közlekedni a lakásban. (Megjegyezném, helyzetemet az sem könnyítette meg, hogy olvasásával egy időben néztük meg a Hereditary című filmet, melynek jeleneteiből, illetve a könyv egyes részeiből gyúrt koktél igazán jó táptalajul szolgált az olyan horrorra érzékeny lelkűekre, mint amilyen jómagam is vagyok.)

Az 1940-es évekbe kalauzol el bennünket a könyv, ahol dr. Faraday-t egy egyre jobban lepusztult családi birtokra, Hundresd Hallba hívják, ahol annak idején még az édesanyja is szolgált. A több, mint kétszáz éves, monumentális épület előhívja a doktor emlékeit, ám az egyre kihaltabb és hanyatló ház csak árnyéka régi önmagának, tulajdonosai, az anya, valamint fia és lánya igyekeznek fenntartani és megbírkózni a társadalmi változásokkal, ám próbálkozásuk egyre inkább kudarcba fullad. Idővel azonban mégsem ez fogja jelenti számukra a legnagyobb problémát.

Háború utáni évek, elhagyatott családi birtok a bekövetkező változásoknak köszönhetően, régimódi család, és egy életükbe betoppanó doktor, mindez tökéletes sablonul szolgál egy kísértettörténet felépítéséhez. De a klisés összetevők ellenére nem egy mindenhol olvasott, illetve már megannyiszor látott, tipikus regény ez a könyv. Elsősorban lélektani dráma, ebbe ágyazva bukkan fel a címként is felhasznált kis idegen, aki alaposan felkavarja az amúgy sem zavartalan mindennapokat. Melankolikus sorokba ágyazva zúdítja ránk az írónő a rettenetet, mely ezáltal még intenzívebb élményt nyújt.

Bár mostanság egyre kevesebb az érdemleges horror, amelyet nézni lehet, mondhatni rutinossá váltam az évek alatt abban, mikor és mit várhat az ember ettől a műfajtól, így nagyon kevés esetben fordul elő, hogy még meg tudnak lepni ezek az alkotások. Amikor belevágtam a könyvbe, felhasználva tapasztalataimat folyton vártam már az első fejezetben, hogy felbukkanjanak a tipikus furcsaságok, amelyek előrevetítik, mi várható a továbbiakban. Ám hiába vártam minden sötétebb zegzug mögött a természetfelettit, csak nem akart eljönni. Az első fejezet után rá kellett jönnöm, hogy máris megdőlt az elméletem és nem én irányítok, nem tudok felkészülni arra, mi vár rám, hanem egyszerűen csak hagynom kell, hogy szépen lassan bevezessen a regény a maga tempójában a cselekmény sűrűjébe. Már az is megfordult a fejemben, hogy túlmisztifikáltam az egészet és inkább a borongós, leírásokban gazdag családi tragédia fog egyeduralomra törni, valamilyen alternatív értelembe helyezve a címet, amikor egyszer csak nem is bekúszott vagy bekopogtatott, hanem egyesen betört a sorok közé az iszonyat. Nagyon ravasz módját választotta az írónő az ijesztegetésre: megnyugtat ezzel a szomorkás, komótos narrációval, aztán hopp, betoppan a kísértet és ott találod magad nyugtalanul, minden sötét helyet messzire elkerülve a lakásban.

A férfi narráció tökéletes választásnak bizonyult, az ő hidegvére szükségeltetik ahhoz, hogy még jobban vissza tudja adni a történéseket: ugyanolyan stílusban olvashatjuk az ártalmatlan leírásokat, mint a félelmeteseket, tökéletesen egymásba olvasztva a kettőt. Tetszett, ahogy formálja, alakítja a család és a doktor kapcsolatát, valamint magát a cselekményt anélkül, hogy túlírná vagy túlmagyarázná az egyes momentumokat: nem lehetett biztosan tudni, mi is lesz a végkimenetel, sőt, teret enged az olvasónak, hogy kibontakozhasson a képzelete.

Többen is A ​Manderley-ház asszonyával hozták párhuzamba, de így, hogy még eddig ezt nem olvastam, így érdemben erről a részéről nem tudok nyilatkozni. A kis idegenről filmváltozatot is mutattak be az idei évben, de ahogy az értékeléseit elnéztem, inkább maradjatok a könyvnél. :)

Aki szereti a leírásokban bővelkedő, letargikusabb hangvételű családi drámákat, annak mindenképpen ajánlom, aki csupán a kísértetszál miatt olvasná el, annak a néhány rémisztő jelenet nem biztos, hogy kielégíti a borzongás iránti vágyát, bár nálam kellőképpen megtette hatását, edzettebb lelkűeknek nem feltétlenül fog maradéktalan rémületet okozni. Számomra így volt tökéletes (így utólag belegondolva, közben nem mindig ez volt az érzésem… :D), álmatlan éjszakák nélkül, de legalább jó néhány napnyugta után borzongva.

Sarah Waters: A kis idegen

Kiadó: GABO Könyvkiadó
Kiadás éve: 2018
Eredeti cím: The Little Stranger
Eredeti megjelenés éve: 2009
Oldalak száma: 504