Tulajdonképpen sosem foglalkoztatott, mi történik velünk a halálunk után, nem mondanám azt sem, hogy hinnék a reinkarnációban, nem is emiatt keltette fel az érdeklődésemet A felejtés ideje, maga az alaptörténete tett kíváncsivá. Egy négyéves kisfiú, aki állandóan haza szeretne menni, az anyukáját hiányolja, miközben az édesanyja ott van vele. Az igazi otthona kell neki, az ottani dolgaival, nem azok, amik jelenleg körülveszik. Ráadásul olyan dolgokat tud, amikkel az anyja sosem ismertette meg: kívülről fújja a gyíkok neveit, mesél a Harry Potterről, fegyverekről, arról, hogy víz alá nyomták a fejét, amíg már nem kapott levegőt.

Ehhez képest a regény úgy indul, hogy egy tengerparton vagyunk, ahol két ember megismerkedik egymással, jól érzik magukat, majd a következő fejezetben egy professzor párbeszédének leszünk tanúja, amit egy orvossal folytat, mégpedig a férfi betegségéről, az afáziáról, mely a kommunikációs képességek fokozatos zavarát és leépülését okozza a pácienseknél. A cselekmény ezek után viszont már szépen kikristályosodik, belecsöppenünk az anya (aki a tengerparti affér egyik résztvevője volt) és a fia, Noah életébe és hétköznapjaiba, melyet a fiú említett furcsaságai nehezítenek meg. Mellette pedig a professzor személye lesz az, aki azokat a gyerekeket kutatja, akik emlékeznek előző életükre. Az anya kétségbeesett próbálkozásában – hogy végére járjon fia betegségének – fordul a pszichiáterhez, a reinkarnációban, mint olyanban nem hisz, inkább egy tényleges diagnózist vár. Ahogy ezek a kezdetben teljesen különálló szálak összefutnak, majd egységet alkotnak, nekem nagyon szimpatikus volt, jó érzékkel írta meg a könyv szerzője, mikor és hogyan találkozzanak egymással a szereplők egy közös cél érdekében.

Józan ész és spiritualitás csap össze a sorok között, egy könyvből is kapunk részleteket hasonló gyermeksorsokról, ám a regénynek esze ágában sincs megtéríteni, csupán történetek elé állít, amelyeket nagyon érdekes volt olvasni, nem is fordult meg a fejemben, hogy utánajárjak, igazak-e, vagy csupán a regény kedvéért lettek megkreálva.

A karakterek is nagyon erősek, főként a betegséggel diagnosztizált professzor, aki egész életében elismerésre vágyott szakterülete iránt, ám az elmaradt, most úgy véli, egy utolsó ilyen eset, mint Noah-é hozhatná meg számára az áttörést, de közben már a szókincse egyre jobban cserben hagyja. Akarat és betegség háborúja ez, melyet nagy érdeklődéssel követtem nyomon, miközben drukkoltam, hogy sikerrel járjon. A családi háttere már csak hab volt a tortán ahhoz, hogy teljességgel a karaktere mellé álljak, nagyon hozzánőtt a szívemhez. A fiú édesanyja a másik, akinek személyiségét, tulajdonságait tökéletesen eltalálta az író: a gyermekéért mindent megtevő anya, aki imádja a kisfiát, ám Noah mégis más anya után sír minden nap, őszintén szólva én nem hiszem, hogy ép ésszel kibírtam volna ezt, hogy ne hasadjon meg a szívem minden egyes ilyen kifakadásától.

Ennek a regénynek az ereje a kerek egész mivoltában rejlik, felépítésének módja csillagos ötöst érdemel. Nincs elkapkodva semmi, mindennek megvan a maga helye és módja, az emberi érzelmek erősen jelen vannak a sorokban, hitelt adva a leírtaknak. Nem akar állást foglalni, csupán elmeséli az egyik oldalra építve történetét, nyitott kérdéseket hagyva, melyet továbbgondolhatunk, ha esetleg szeretnénk rajtuk morfondírozni. Amikor nekiálltam, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen egyedülálló könyvbe nyerhetek betekintést, de nagyon örülök, hogy kereszteztük egymás útját.

5/5

 

Sharon Guskin: A ​felejtés ideje

Kiadó: Libri Könyvkiadó
Kiadás éve: 2017
Eredeti cím: The Forgetting Time
Eredeti megjelenés éve: 2016
Oldalak száma: 434 (papír), 436 (e-könyv)