Kategória: Fumax Kiadó

Röviden, tömören | Josh Malerman – Ház a tó mélyén

Josh Malerman anno megmutatta nekem, hogy könyvben is lehet hátborzongató horrort alkotni, még ha nem is ér fel teljesen filmbeli társaihoz, azért elég szépen hozta a félelmetes közeget (bár meg kell hagyni, manapság már a vásznon sem igaziak a rémtörténetek, sőt!). Nagy volt hát az elvárásom új regénye, a Ház a tó mélyén kapcsán is, de sikeresen vette az akadályt és megugrotta elvárásom lécét.

A története nem egy bonyolult kiindulási alap: két tizenhét éves fiatal első randevúja helyszínéül településük ikertavait választják, melyeken kenuval szeretnének végigmenni, de rátalálnak egy harmadik tóra is, mely sokkal izgalmasabbnak és titokzatosabbnak tűnik társainál, ráadásul háborítatlan környezetben fellelhető. Nem tévednek: az elhagyatott területen egy víz alatti, hatalmas emeletes házra bukkannak, mely a csodával határos módon, a vízben lét ellenére épségben áll a mélyben. Innentől kezdve annyira megbabonázza őket, hogy egyre több időt töltenek a felfedezésével, nem törődve a miértekkel és a hogyanokkal.

Az első, ami szimpatikus volt, hogy lényegretörő: nem foglalkozik a sallangokkal, mint pl. a karakterekben való elmélyüléssel (a kis oldalszámnak köszönhetően nem is engedhetett teret nekik), hanem hipp-hopp elérkezünk a lényegi részhez, magához a házhoz. Innentől kezdve pedig még az sem lesz fontos, hogy nappal van, hiszen a világosság nem jut el a ház falain belülre, tehát tökéletes táptalajt alkot a borzongáshoz. Minden egyes merülés érdekfeszítő és izgalmas, sosem tudhatjuk, mikor mire fognak rálelni, mi rejtőzik a szobákban és mivel/kivel fognak szembetalálkozni.

Amitől ismét sikerült a kegyeimbe férkőznie, az az a taktika, amit már az előző regényében is szerettem: nincs konkétum. Tele van kételyekkel, mely utat enged a bizonytalanságnak, amelytől meginog a nyugalmunk és elkezd szárnyalni a fantáziánk. Ahogy egyre mélyebbre és egyre furcsább helyiségekbe érnek, a mintha kapja a legnagyobb szerepet: mintha lenne ott valami, mintha történt volna valami, mintha megmozdult volna, mintha a látótérben felsejlett volna valami és ez adja a feszültséget és a félelmet, nálam legalábbis nagyon bevált. A legnagyobb para pedig akkor kezdődik, amikor ez átvált valóságba és valami tényleg történik.

Ráadásul ezúttal egy kicsit elvontabb vizekre evezve az egész víz alatti ház és közegének leírásakor párhuzam fedezhető fel a ház és az első szerelem vonatkozásában. Ahogy ezek a fiatalok viszonyulnak a házhoz és ahogy folynak az események, ugyanúgy zajlik minden a való életben a szerelem terén is, figyeljétek meg. Számomra külön öröm volt, hogy meglépte az író ezt a szintet is és nem maradt meg csupán az ijesztegetés szintjén és ebből a szemszögből nézve, a végkifejlet is tökéletesen elfogadható, mert passzol a háttérhez.

Röviden, tömören ennyi, az kétségtelen, hogy erre az íróra még érdemes lesz figyelni.

Josh Malerman - Ház a tó mélyén

Kiadó: Fumax Kiadó
Kiadás éve: 2017
Eredeti cím: A House at the Bottom of a Lake
Eredeti megjelenés éve: 2016
Oldalak száma: 160

Rene Denfeld – Az elvarázsoltak

elvarazsoltakVannak azok a könyvek, amelyeknél mindegy milyen körülmények közepette, boldogan vagy fáradtan, délelőtt, délután vagy este, egyedül vagy társaságban, de elkezded olvasni és már az első mondattól kezdve érzed, hogy igen, megtaláltad a lelki békédet, úgymond ”hazataláltál” és innentől teljesen biztos vagy benne, a regény tökéletes lesz, egyszerűen nem fog hibázni. Rene Denfeld – Az elvarázsoltakpontosan ilyen lett számomra, mindemellett pedig – ha ez még nem lenne elég indok arra, hogy idén az egyik kiemelt státuszú könyvem legyen – ajándékként érkezett a gyűjteményembe és sikeresen meg is utaztattam jó pár településen annak ellenére, hogy nem egy könnyed, nyári utazós alkotás. Mondhatni eléggé hozzám nőtt.

Egy szigorúan őrzött börtön legszörnyűbb részlegén, a halálraítéltek celláinál vagyunk, ahol az egyik rab szemszögéből ismerjük meg magát a helyet és lakóit, na meg persze az őket körülvevő, börtöni alkalmazottakat. Mivel nem szólnak hozzá, nem tudjuk, hogy hívják, sem azt, mit követett el, hogy ide került, de nagyon jó megfigyelőképességével végig ő szolgál narrátorként, melyet földöntúli látomásai tarkítanak aranyszőrű paripákról és a falakban lakó furcsaságokról.

Hiába a fájdalommal teli hangvétel, egyszerűen nem lehet rá mást mondani, minthogy gyönyörűek azok a megfogalmazott mondatok, amelyek papírra kerültek. De olyan szinten, hogy ha maga a cselekmény valami folytán pocsékra sikerült volna, akkor sem lehetett volna azt mondani rá, hogy rossz könyv. Ennek köszönhetően a varázslatot, ahogy már az ismertetésből nyilvánvalóvá vált, nem a cselekményben, hanem a sorok között kell keresni, szinte mágikus tollvonással tökéletesített mondatokat olvashatunk, tökéletesen eltalált hangnemmel és hangulattal.

Tovább

David Benioff – Tolvajok tele

“Nem hagyhattuk, hogy túl sok igazság szivárogjon be a társaságunkba, nem ismerhettük be szavakban, amit a szemünk látott. Ha csak egy centire kinyitod az ajtót, érezni fogod a kinti rothadás bűzét, hallani fogod az ordításokat. Így hát nem nyitod ki az ajtót. Csakis a napi teendőkre gondolsz, arra, hogy élelmet, vizet, tűzrevalót kell szerezned, a többit elteszed a háború végére.”

tolvajoktele copyA háború borzalmairól sosem lehet eleget beszélni/írni/mutatni, de az igazság az, hogy aki nem tapasztalta meg a saját bőrén, az sosem fog tudni teljes mértékben azonosulni vele, vagy akár a helyzetükbe képzelni magát, mindössze egy megrázó képet kaphat róla, mely által körvonalazódik mindazon borzalom, melyet a résztvevőknek és az akaratanul is a részeseivé válóknak át kellett élniük.

 Érdekes dolog, amikor az iskola padjai között tanulod az egyes csatákat, hogy ki, mikor, hol és miért aratott győzelmet, tudnod kell az évek mellett a napokat, esetleg még néhány fontosabb nevet, és ekkor még a “meg kell tanulnod és kész!” elv a meghatározó. Nyilván tanára válogatja, mennyire lesz száraz az elsajátítandó tananyag és mennyire képes érdekesebbé tenni az olykor tényleg nem túl érdekfeszítőnek tűnő eseményeket, melyek az elhangzottak és a történelemkönyvek sorai között bújnak meg. Majd pedig kikerülsz a kötelező körök alól és 1-1 szegmens, ember, vagy akár az egész vonatkozásában megnyílnak előtted olyan történetek, amelyek elrugaszkodva a tömény tényektől, azokat felhasználva valóban érdekfeszítő módon igyekszenek visszaadni a megtörténteket. David Benioff amerikai regényíró Tolvajok tele címet viselő, a II. világháború orosz területein, orosz főszereplőkkel játszódó regényének olvasása közben éreztem hasonlóképp, ahogy az alkotó kiragadott egy időszakot és elhelyezte benne a tizenhét éves Lev Benyovot, akit fosztogatáson kapnak rajta, valamint Kolját, akit  dezertőrnek, vagyis az alakulatától megszökő katonának tartanak és emiatt tartóztatják le. Ők ketten egy cellán kénytelenek osztozni, majd pedig együtt kerülnek egy nagy hatalmú ezredes színe elé, de a várt kivégzés helyett egészen más fordulatot vesz sorsuk és a két ismeretlennek akarva-akaratlanul össze kell dolgozniuk, hogy feladatukat végrehajtsák, azaz az ezredes lányának esküvői tortájához egy tucat tojást kerítsenek pár napon belül.

Tovább

Josh Malerman – Madarak a dobozban

madarakadobozbanAhogy már korábban is fejtegettem, rájöttem, mi a problémám a horror műfajú könyvekkel, miért nem borzolja az idegeimet kellőképpen. Míg a filmekben készen kapod a környezetet és a körülményeket, majd a megfelelő pillanatban minden hirtelen és váratlanul történik, felkészülési időd sem marad arra, ami vár rád. A könyveknél ezzel szemben nem segítenek sem a vizuális, sem a hangelemek, így minden egyes pillanatot úgymond a szádba rágnak körmondatokkal, leírásokkal és magadnak kell elképzelned, ezáltal elveszik az a hirtelen varázs, ami viszont a vásznon megmarad. Ettől függetlenül semmiképpen sem szándékoztam lemondani róluk, hiszen közel áll hozzám a műfaj és ha rémálmaim nem is lesznek tőlük, azért remek regények még mindig lehetnek, melyeket kár lenne kihagyni. A helyzethez hozzászokva álltam neki Josh Malerman – Madarak a dobozban című könyvének is, mely legnagyobb meglepetésemre sikeresen megbolygatta a felállított elméletemet. De hogy miért, erről egy kicsit később, inkább nézzük, miről is szól ez a sokak által ajánlott könyv.

Egy szörnyű emlékeket őrző házban találjuk magunkat Malorie-val és a két gyermekével, akik a külvilág elől elzárva, elsötétített és bebiztosított ablakokkal próbálják túlélni a napokat. 4 évvel ezelőtt kezdődött az a véget nem érő rémálom, mellyel kénytelenek nap mint nap szembenézni: valami van odakint, melyet ha az ember meglát, őrült dolgokra sarkallja. Senki sem tudja honnan ered, egyszer csak feltűnt egy távoli országban, majd szépen lassan szaporodtak a halálesetek, míg a világot végül le nem győzte és át nem vette felette az uralmat. Azt is homány fedi, tulajdonképpen mivel is állnak szemben, hiszen aki meglátja megőrül és esélye sincs felfedni az igazságot, innentől kezdve egyetlen dolog érdekli csupán: megölni minden körülötte lévőt, legyen az családtag vagy barát, végül pedig saját magával is végez. A túlélők nem túl népes táborának az egyetlen védekezési módja így a sötétségbe menekülés és a csukott szemmel, vakon közlekedés lett.

Tovább

Andy Weir – A marsi

amarsiÉlhetnék azokkal a klisékkel, melyekkel ilyenkor szokás dobálózni, mint például a nem vagyok egy nagy sci-fi rajongó és nem hittem volna, hogy lesz olyan könyv, melyet két nap alatt elpusztítok esete (amely csekély mértékben igaz), vagy, hogy annyian voltak jó véleménnyel róla, hogy muszáj volt megnéznem magamnak, mitől is van elájulva a nép (szintén hangyányit játszott szerepet), a könyvről ordító ajánló szövegről nem is beszélve, mely szerint az agyamat is eldobom majd ettől a szenzációtól (na ez kivételesen hidegen hagyott), de maradjunk annyiban, hogy megláttam és minden más tervezett olvasmányt félretettem és belvetettem magam, pont.

Űrben itt-ott játszódó filmekbe már belebotlottam, melyek közül szerencsére nem sikerült olyat kifogni, mely abszolút nem tetszett volna. A Sunshine (2007) és a Moon (2009) abszolút kedvencnek minősülnek, de az újabban látott, horror műfaj felé kacsintgató The Last Days on Mars (2013) filmen is jól elvoltam – ráadásként még ott a klasszikusok klasszikusa, a Star Wars is, amiről immár én is elmondhatom, hogy végignéztem és amikor összeállt kerek egésszé, még elégedetten is dőltem hátra.

Regények terén amolyan hagyományos, űrbeli cselekményű művet nem fogtam még ki, legközelebb On Sai Calderon, avagy hullajelölt kerestetik könyve állt hozzá, ám Calderon, a bolygók, a csillagok és az én állásom nem sikerült a legtökéletesebbre (és még enyhén fejeztem ki magam), de ez semmiképpen sem a közegnek volt köszönhető, természetesen. A kedvemet nem is vette el attól, hogy egy újabb, ezúttal színtiszta sci-fit lapozzak fel. Andy Weir A marsi alkotásában egy, a Marson ragadt asztronauta küzdelmét követhettem végig, szinte filmbe illő módon – ha már itt tartunk, gondolom senkit sem lepett meg, hogy hamarosan már el is kezdik vászonra vinni -, mely már a kezdeti őszinte megnyilvánulásával – “Rábasztam” – belopta magát a szívembe.

Tovább

WordPress & Téma: Anders Norén