amarsiÉlhetnék azokkal a klisékkel, melyekkel ilyenkor szokás dobálózni, mint például a nem vagyok egy nagy sci-fi rajongó és nem hittem volna, hogy lesz olyan könyv, melyet két nap alatt elpusztítok esete (amely csekély mértékben igaz), vagy, hogy annyian voltak jó véleménnyel róla, hogy muszáj volt megnéznem magamnak, mitől is van elájulva a nép (szintén hangyányit játszott szerepet), a könyvről ordító ajánló szövegről nem is beszélve, mely szerint az agyamat is eldobom majd ettől a szenzációtól (na ez kivételesen hidegen hagyott), de maradjunk annyiban, hogy megláttam és minden más tervezett olvasmányt félretettem és belvetettem magam, pont.

Űrben itt-ott játszódó filmekbe már belebotlottam, melyek közül szerencsére nem sikerült olyat kifogni, mely abszolút nem tetszett volna. A Sunshine (2007) és a Moon (2009) abszolút kedvencnek minősülnek, de az újabban látott, horror műfaj felé kacsintgató The Last Days on Mars (2013) filmen is jól elvoltam – ráadásként még ott a klasszikusok klasszikusa, a Star Wars is, amiről immár én is elmondhatom, hogy végignéztem és amikor összeállt kerek egésszé, még elégedetten is dőltem hátra.

Regények terén amolyan hagyományos, űrbeli cselekményű művet nem fogtam még ki, legközelebb On Sai Calderon, avagy hullajelölt kerestetik könyve állt hozzá, ám Calderon, a bolygók, a csillagok és az én állásom nem sikerült a legtökéletesebbre (és még enyhén fejeztem ki magam), de ez semmiképpen sem a közegnek volt köszönhető, természetesen. A kedvemet nem is vette el attól, hogy egy újabb, ezúttal színtiszta sci-fit lapozzak fel. Andy Weir A marsi alkotásában egy, a Marson ragadt asztronauta küzdelmét követhettem végig, szinte filmbe illő módon – ha már itt tartunk, gondolom senkit sem lepett meg, hogy hamarosan már el is kezdik vászonra vinni -, mely már a kezdeti őszinte megnyilvánulásával – “Rábasztam” – belopta magát a szívembe.

Tovább