Címke: családregény (Oldal 1 / 2)

Sharon Guskin: A felejtés ideje

Tulajdonképpen sosem foglalkoztatott, mi történik velünk a halálunk után, nem mondanám azt sem, hogy hinnék a reinkarnációban, nem is emiatt keltette fel az érdeklődésemet A felejtés ideje, maga az alaptörténete tett kíváncsivá. Egy négyéves kisfiú, aki állandóan haza szeretne menni, az anyukáját hiányolja, miközben az édesanyja ott van vele. Az igazi otthona kell neki, az ottani dolgaival, nem azok, amik jelenleg körülveszik. Ráadásul olyan dolgokat tud, amikkel az anyja sosem ismertette meg: kívülről fújja a gyíkok neveit, mesél a Harry Potterről, fegyverekről, arról, hogy víz alá nyomták a fejét, amíg már nem kapott levegőt.

Ehhez képest a regény úgy indul, hogy egy tengerparton vagyunk, ahol két ember megismerkedik egymással, jól érzik magukat, majd a következő fejezetben egy professzor párbeszédének leszünk tanúja, amit egy orvossal folytat, mégpedig a férfi betegségéről, az afáziáról, mely a kommunikációs képességek fokozatos zavarát és leépülését okozza a pácienseknél. A cselekmény ezek után viszont már szépen kikristályosodik, belecsöppenünk az anya (aki a tengerparti affér egyik résztvevője volt) és a fia, Noah életébe és hétköznapjaiba, melyet a fiú említett furcsaságai nehezítenek meg. Mellette pedig a professzor személye lesz az, aki azokat a gyerekeket kutatja, akik emlékeznek előző életükre. Az anya kétségbeesett próbálkozásában – hogy végére járjon fia betegségének – fordul a pszichiáterhez, a reinkarnációban, mint olyanban nem hisz, inkább egy tényleges diagnózist vár. Ahogy ezek a kezdetben teljesen különálló szálak összefutnak, majd egységet alkotnak, nekem nagyon szimpatikus volt, jó érzékkel írta meg a könyv szerzője, mikor és hogyan találkozzanak egymással a szereplők egy közös cél érdekében.

Tovább

Igazi téli olvasmány | Eowyn Ivey – A hóleány

Nos igen, még mindig nem érkezett el a leányzó megszületésének időpontja, így újfent írogathatok Nektek kedvemre. :)

Több éve már, hogy elhatároztam, a tél folyamán magamhoz veszem Eowyn Ivey: A hóleány című regényét, de valahogy csak sikerült kikerülnie a látószögemből annyira, hogy a tél éppen elmúljon és vele együtt a hangulatom is a könyvhöz. Ugyanis ez az a tipikus mű, amelyet el sem tudnék képzelni más évszakhoz kapcsolódóan, egyértelműen a takaróba bebugyolált, teázós esték azok, amelyek összeegyeztethetőek részemről, ha rá gondolok. Az igazi, teljes élményt még a hóesés adta volna az olvasásához, de manapság nem sok ilyen nap jut osztályrészül (mondjuk ahogy kiolvastam, kaptunk némi hópelyhet, úgyhogy nem lehet panaszom :D).

Már rögtön az elején magával ragadott a történet, mely szerint Jack-et és Mabelt az 1920-as évek Alaszkájában ismerjük meg, akik ezen a hideg és vadregényes tájon telepettek le, hogy nyugodt és önfenntartó életet teremthessenek maguknak. Tipikus vadvidéken fekszik a házuk, távol a várostól, mely mellett közvetlenül ott kezdődik az erdő és csak jóval odébb található bárki más család birtoka. Sajnos nem adatott meg nekik, hogy gyermekeket tudjanak felnevelni, pedig ez volt minden szívük vágya, de ettől függetlenül egymás iránti szeretetük töretlen. Egyik önfeledt estéjük nyomán az első nagy hóesésben építenek egy hógyermeket, akinek sálja és kesztyűje másnap nyomtalanul eltűnik, mindössze apró lábnyomok maradnak utánuk a hóban. A rá következő hetekben pedig egy rejtélyes szőke kislány tűnik fel az erdőben, de egyikőjük sem meri biztosan állítani, hogy amit látnak, az valós. Egészen addig, amíg meg nem jelenik a küszöbükön és be nem mutatkozik Faina-ként, innentől kezdve pedig próbálják megérteni, hogyan lehetséges mindez és minden együtt töltött pillanatot kincsként kezelnek, amit a titokzatos és különleges kislány társaságában tölthetnek, mintha csak a saját gyermekük lenne. De ezen a helyen a dolgok csak ritkán azok, aminek látszanak, és amit végül megtudnak a lányról, mindannyiukat megváltoztatja.

Ebben a népmesére épülő könyvben minden varázslatos és elbűvölő, nem csoda hát, hogy első pillantásra úgy éreztem, ezzel a regénnyel hazaértem. Annyi biztos, hogy elengedhetetlen hozzá a megfelelő közeg és hangulat, amiben olvassa az ember, de onnantól kezdve már tudható, hogy nem lehet vele mellélőni. Bájos, már-már mesébe illő, ugyanakkor egy kedves családi történet, ahol életük alakulásába és lelki világukba merülhetünk el. De ne higgyétek, hogy egész végig cukormázba mártott cselekményt kapunk, vannak bizony szomorú, keserédes, vívódó és magányos pillanatok, mely megrepesztik az idilli mese burkát és életközelibbé teszik az egészet.

A szereplők egytől-egyik zseniálisan kidolgozottak és akinél kell, nagyon jól megfigyelhető a karakterfejlődés, mondanom sem kell, remekül alakítja és gyúrja ezeket az írónő. Nagyon nehéz helyzetben lennék, ha egy kedvencet kellene közülük kiválasztanom, a maguk módján mindenki kivételes és remekül megalkotott, gyengepontjaik ellenére is, hiszen ezek teszik őket emberibbé és valósághűbbé, mely elengedhetetlen is ebben a mesei keretben.

Egy szó, mint száz, igazi szépirodalmi mű a szó minden értelmében: egy csipetnyi csodával és mesével, hozzá jó sok szeretettel, érzelemmel, emberséggel, ugyanakkor a valóság kegyetlensége is meg tud mutatkozni és az ezek között húzódó kontraszt adja sajátosságát és egyediségét.

Eowyn Ivey - A hóleány

Kiadó: GABO Könyvkiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti cím: The Snow Child
Eredeti megjelenés éve: 2012
Oldalak száma: 340

Hangolódás | Cecilie Enger – Anyám ajándékai

Karácsonyhoz közeledve keresve sem találhattam volna jobb könyvet az ajándékozásra való hangolódáshoz, mint Cecile Enger: Anyám ajándékai című regényét. Bár lassan kifelé kacsintunk az ünneplésből és már mindenki minimum kétszer degeszre tömte magát a különféle finomságokból, na meg esetleg meg is unta már az ajándékait, azért a hangulat fenntartása érdekében is érdemes az írónő írását kézbe venni a karácsonyfa fényei mellett.

Számomra az ajándékozás mindig is kiemelt figyelmet kap, legyen szó akár karácsonyról, szülinapról, vagy akár húsvétról (amiről, mint kiderült, vannak különbségek a szokások tekintetében, hiszen nem mindenhol része az ünneplésnek egymás megajándékozása). Persze ez nem azt jelenti, hogy már hónapokkal előre kidolgozom az ajándékozási stratégiámat pontosan, precízen és tudom, kit mivel fogok meglepni, jellemzően inkább egészen a végefelé találom ki a meglepetéseket, akár egy hirtelen sugallattól vezérelve. Igazából a határidőhöz való közeledéskor, a nyomás hatására sokkal jobban megihletődök. Fontosnak tartom, hogy ne csak egy újabb kacattal gazdagítsam az ajándékozottat, hanem valami olyasmivel, aminek értelme és haszna is van. Ebben a műben a századfordulóhoz visszakalauzolva mesél nekünk Cecilie többek között erről az ajándékozási kultúráról is, na meg arról, amikor még hangsúlyos szerepet kaptak a saját készítésű tárgyak, ahol tényleg szívet-lelket bele kellett adni, máshogy nem is működött ez az egész és valóban olyan dolgokat adományoztak, amikre szükségük is volt az embereknek. Részemről sokkal szimpatikusabb volt ebből a szempontból ez a korszak, mint a mai ‘minél több mindent, minél drágábban’ elv, ami sokaknál tapasztalható, egyfajta versengést adva és elvárásokat támasztva, ezzel pedig teljesen félrevezetve az ajándékozást eredeti céljától.

Tovább

Család a fal túloldalán | Nina Willner – 40 ősz

Mindig is kedveltem azokat a történelmi témájú könyveket, amelyek különféle időszakok sajátosságait és hangulatait igyekszenek átadni, a történelemórákon is mindig ezek a részek voltak az abszolút kedvenceim: amikor nem a száraz tényeket kellett bemagolnunk, hanem bepillanthattunk a mindennapok kulisszatitkaiba, a fontos dátumok mögött húzódó háttérbe. Ezeknek az óráknak az emlékeit juttatta eszembe Nina Willner 40 ősz című regénye, amely a berlini fal vonatkozásában meséli el egy család történetét.

A memoárkötet nagyon precízen mutatja be nekünk a fal felépítésének előzményeit, magát az elszigetelést, majd annak leomlását is, mindezt teszi úgy, hogy közben egy népes pedagóguscsalád életútját is elolvashatjuk. A család Nyugatra szökött gyermekének lánya tollából ismerhetjük meg Oma, Opa és gyermekei mindennapjait, ahogy át kellett vészelniük ezt a nehéz időszakot, a különféle viszontagságokat, ráadásul két eseményszálon. Az egyik oldalon “a népes keletnémet família hányattatásait és megalkuvásait, sikereit és kudarcait, nehéz hétköznapjait követhetjük nyomon, a másikon olyan mélységben ismerhetjük meg az egyre inkább bezáruló és börtönként funkcionáló Német Demokratikus Köztársaság működését a besúgói terrorhálózat kiépítésétől a hétvégi telkek éhínséget megelőző kiosztásán át a komédiába fulladó végjátékig, amilyen mélységbe a szocializmus idején nem volt módunk betekinteni nekünk, magyaroknak” (ennél szebben én sem tudtam volna megfogalmazni). 

Tovább

Emberi történetek

Sokszor adódik úgy, hogy a valóság elől a fantázia világába menekülünk és a realitás talajától elmozdulva ássuk bele magunkat a különféle kitalált, elrugaszkodott történetekbe. Előszeretettel űzöm én is ezt, ám döntő többségben mégis azok az olvasmányok sorakoznak a polcaimon, amelyek úgymond hétköznapi emberekekkel esnek meg, hétköznapinak látszó közegben. Hol drámai, szomorú, hol félelmetes vagy kegyetlen, hol pedig vidám és megmosolyogtató közegben találkozhatunk a szereplőkkel (a romantikust most mellőzném ebből a felsorolásból, mivel nem túl gyakori az általam olvasott regények között), akik saját sorsukat alakítják, vagy sodródnak az események tengerében amolyan ‘veled is megtörténhet’ módra. Ezúttal három regényt mutatok be Nektek, melyek mindegyike páratlan a maga nemében és megérdemli a figyelmet.

Gavin Extence – Az univerzum és Alex Woods

covers_270814Alex Woods jól tudja, hogy nem éppen átlagosan kezdődött az élete. Azt is sejti, hogy egy érzékfeletti képességekkel megáldott leányanya, az édesanyja, nem teszi rokonszenvessé az iskola rémei előtt. Tudja továbbá, hogy az életben a legképtelenebb dolgok megtörténhetnek – a fejét elcsúfító forradás tanúskodik erről. Azt azonban ő sem látta előre, hogy a mogorva, megözvegyült remetével, Mr. Petersonnal való ismeretsége barátság lesz. Az idős férfi arra tanítja, hogy az életben egyetlen nagy dobásunk van, és hogy ezért jól, a lehető legjobban kell dönteni. Így hát, amikor a tizenhét éves Alexet Doverben megállítják a vámtisztviselők 113 gramm marihuánával a kocsija kesztyűtartójában, meg egy urnával az utasülésen, miközben az egész ország felbolydult miatta, halálosan biztos abban, hogy jól döntött.

Bár eleinte lassabban haladtam Alex történetével, később, ahogy egyre fogytak és fogytak az oldalak, fokozatosan szerettem bele a könyv bájosságába. A humort, a drámát és a kalandot nagyon jól egyensúlyozza az író, már az elején bedobva a az események közepébe, amikor is Alexet megállítják a vámtisztviselők és furábbnál furább dolgokat találnak nála. Majd visszarepülünk az időben, és a kezdetektől indulva meséli el nekünk, hogyan jutott idáig és mi miért van ott, ahol. Kezdetben maga az elbeszélés módja és a hangulat erősen emlékeztetett Forrest Gump történetére, ahogy a beteg kisfiú igyekszik túlélni a nagyvilágban, de szerencsére nem egy reinkarnációt és egy hasonló sztorit kaptam, hanem egy teljesen más irányt vett, szívmelengető cselekményt.

Tovább

Oldal 1 / 2

WordPress & Téma: Anders Norén