Címke: dráma (Oldal 1 / 4)

Noah Hawley – Zuhanás előtt

 

33013920Nagy elvárásaim voltak Noah Hawley – Zuhanás előtt című első regényénél, de világossá vált számomra már a legelején, hogy nem fogja megütni azt a szintet, amelyet elvártam volna tőle.

 A könyv egy repülőgép katasztrófáról szól: gazdagabbnál gazdagabb emberek tömörülnek össze egy magángépen, szám szerint tizenegy utassal a fedélzeten, akik között gyermekek és egy kívülálló festőt is találunk, továbbá testőrt és természetesen a személyzetet. A felszállás után tizenhat perccel lezuhannak az óceánba, a túlélő mindössze a festő, Scott Burroughs és egy gazdag médiamogul négyéves kisfia lesz, nekik sikerül kikerülniük a vízből Scott kitartó úszásának és példátlan lélekjelenlétének köszönhetően. Persze miután kiderül, mi történt megkezdődik a nyomozás, élvonalban a média találgatásával: vajon miért zuhantak le, volt-e benne szándékosság?

 Aki jó kis nyomozást vár, annak szembesülnie kell vele, hogy teljesen más felépítést alkalmaz az író a rejtély megoldásához: az egyes szereplők és halottak életébe kapunk betekintést egészen addig a pillanatig, amíg megtörténik a szerencsétlenség. Ezt váltják fel olykor a jelen történései, ahogyan a túlélők (főként Scott) próbálja a nyomozást is átvészelni, hiszen ő is célkeresztbe kerül, mint lehetséges gyanúsított. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a Hudson folyón landoló pilóta történetéből merített volna Mr. Hawley (melyből nagyon jó film is készült Sully – Csoda a Hudson folyón címmel, nézzétek meg!), már ami a jelent illeti.

Tovább

Emberi történetek

Sokszor adódik úgy, hogy a valóság elől a fantázia világába menekülünk és a realitás talajától elmozdulva ássuk bele magunkat a különféle kitalált, elrugaszkodott történetekbe. Előszeretettel űzöm én is ezt, ám döntő többségben mégis azok az olvasmányok sorakoznak a polcaimon, amelyek úgymond hétköznapi emberekekkel esnek meg, hétköznapinak látszó közegben. Hol drámai, szomorú, hol félelmetes vagy kegyetlen, hol pedig vidám és megmosolyogtató közegben találkozhatunk a szereplőkkel (a romantikust most mellőzném ebből a felsorolásból, mivel nem túl gyakori az általam olvasott regények között), akik saját sorsukat alakítják, vagy sodródnak az események tengerében amolyan ‘veled is megtörténhet’ módra. Ezúttal három regényt mutatok be Nektek, melyek mindegyike páratlan a maga nemében és megérdemli a figyelmet.

Gavin Extence – Az univerzum és Alex Woods

covers_270814Alex Woods jól tudja, hogy nem éppen átlagosan kezdődött az élete. Azt is sejti, hogy egy érzékfeletti képességekkel megáldott leányanya, az édesanyja, nem teszi rokonszenvessé az iskola rémei előtt. Tudja továbbá, hogy az életben a legképtelenebb dolgok megtörténhetnek – a fejét elcsúfító forradás tanúskodik erről. Azt azonban ő sem látta előre, hogy a mogorva, megözvegyült remetével, Mr. Petersonnal való ismeretsége barátság lesz. Az idős férfi arra tanítja, hogy az életben egyetlen nagy dobásunk van, és hogy ezért jól, a lehető legjobban kell dönteni. Így hát, amikor a tizenhét éves Alexet Doverben megállítják a vámtisztviselők 113 gramm marihuánával a kocsija kesztyűtartójában, meg egy urnával az utasülésen, miközben az egész ország felbolydult miatta, halálosan biztos abban, hogy jól döntött.

Bár eleinte lassabban haladtam Alex történetével, később, ahogy egyre fogytak és fogytak az oldalak, fokozatosan szerettem bele a könyv bájosságába. A humort, a drámát és a kalandot nagyon jól egyensúlyozza az író, már az elején bedobva a az események közepébe, amikor is Alexet megállítják a vámtisztviselők és furábbnál furább dolgokat találnak nála. Majd visszarepülünk az időben, és a kezdetektől indulva meséli el nekünk, hogyan jutott idáig és mi miért van ott, ahol. Kezdetben maga az elbeszélés módja és a hangulat erősen emlékeztetett Forrest Gump történetére, ahogy a beteg kisfiú igyekszik túlélni a nagyvilágban, de szerencsére nem egy reinkarnációt és egy hasonló sztorit kaptam, hanem egy teljesen más irányt vett, szívmelengető cselekményt.

Tovább

David Vann – Akvárium

akvariumAhogy a társadalomnak megvan a saját hierarchiája és élete, úgy egy akváriumban is megtalálhatóak a maga résztvevői, akik hol egymás mellett és javára, hol egymás kárára, de valamilyen szimbiózisban töltik napjaikat, vagy éppen egymástól minél távolabb, különféle jellemekkel és vehemenciával. De míg az akvárium felépítésében és szereplői összepárosításában mi irányítunk és mi határozzuk meg, milyen élőlényeket teszünk egymás mellé, hogy azok harmóniában és békésen éljék egymás mellett az életüket, az emberi társadalomban már korántsem ez a helyzet. Nem válogathatjuk meg szomszédainkat, sőt még rokonainkat sem, így nincs mese: meg kell tanulni toleranciával együtt élni, vagy drasztikus esetben megszakítani a kapcsolatot.

Főszereplő kislányunk anyja is pont ehhez a módszerhez folyamodik, amikor meglehetősen nehéz gyermekkora után mindent elvág közte és az édesapjával között és igyekszik úgy tenni, mintha sosem lett volna közük egymáshoz. De mivel a történet középpontjában nem ő, hanem a lánya, Caitlin foglal helyet, szépen fokozatosan ismerkedik meg tudta nélkül a saját nagyapjával, akivel kedvenc törzshelyén, az Akváriumban ismerkedik össze. A lány minden nap ellátogat ide iskola után, amíg az anyja nem végez műszakjában és megbűvölten nézi az ott lévő halakat és további vízi élőlényeket. A titokzatos idős ember úgyszintén odavan ezekért az állatokért, így rögtön meglesz a közös nevező és a szimpátia, ám amikor kiderül ki is ő valójában, szép lassan elszabadul a pokol…

Te jó ég. Olyan gyanútlanul csapott le a sorok közé az iszonyat, hogy jó darabig nem hittem a szememnek, hogy tényleg ezt olvasom. 

Tovább

Bodor Johanna – Nem baj, majd megértem

nembajmajdmegertemRománia, 1983. A diktatórikus rendszer maximális fokozaton dübörög, markában tartva a lakosságot az élelem és a háztartási cikkek korlátozásával – olyan használati eszközök, mint a wc papír luxuscikknek tételével -, a folyamatos ellenőrzésekkel, lehallgatásokkal, korrupcióval, túlzásba vitt beszabályozottsággal és sorolhatnám… „A kulturális éheztetés, a megrendelt költészet, a vastaps ritmusa folyton ott zúgott az ember fejében. Minél nagyobb volt a pánik, az éhség elleni küzdelem, a vécépapír beszerzésének öröme, annál több volt az áruló, a besúgó, a hatalmat kiszolgáló, láthatatlan hadsereg.” Ebben a közegben kell túlélnie a 18 éves Johannának, aki bukaresti lakosként balerinának készül, ám ha az élete nem lenne elég nehéz azzal, hogy a társadalmi rendszernek kell megfelelnie, még ráadásként hozzáadódik a családja elhatározása, mely szerint Magyarországra költöznek. Először a szülők hagyják el Romániát, majd lányuk névházassággal érné el, hogy végleg otthagyja a diktatúrát és utánuk menjen.

Az első pillanattól kezdve megfogott az a kifejezés- és leírásmód, mellyel az írónő elmeséli nekünk kamaszkorának rendszer miatti megpróbáltatásait. Természetesen nem rózsaszín felhőbe csomagolva kapjuk az információkat, meglehetősen melankolikus hangulat uralkodik az egész regényen, nem véletlenül. Láttam, hogy sokan kifogásolják írásmódját, nekik azért javasolnám néhány túlhype-olt magyar „írónő” próbálgatásait a maguk teljesen egyszerű és buta regénytémáival és világmegváltónak vélt gondolataikkal, rögtön értékelni tudnák Bodor Johanna művét, aki legalább tényleg olyan történetet tett le az asztalra, mely egyrészt szomorú, de mégis jelentőségteljes és olyan dolog, amiről érdemes olvasni és nem csak egy szimpla nyálcsorgatós, szipi-szupi tinisztori.

Tovább

Főszerepben az idősek

Nem is gondolná az ember, hogy idősek köré szőtt történetek mennyire jók is lehetnek és mennyi potenciált hordoznak magukban. Önmagában az, hogy valaki megöregszik és tapasztalatokra tesz szert – mely által bölcsebbé válik -, ugye nem éppen elégséges, ezért fogják őket és kizökkentve a hétköznapi, megtanult, sokszor berögzült életükből egy új, szoktalan helyzetbe és/vagy környezetbe helyezik őket. Mindehhez járul még némi humorral megfűszerezés és bamm, a végeredmény zseniális lesz! Ennek első ékes bizonyítéka nálam Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című regénye volt, melyben pontosan ezek az elemek segédkeztek abban, hogy a szívemhez közel kerüljön főszereplője, továbbá maga az egész alkotás és arra ösztönözzön, hogy újabb hasonló kaliberű főhőst szerepeltető könyveket vegyek a kezembe.

Nemrég két olyan regényt is sikerült elolvasnom, melyek ugyancsak idős emberek és az ő életük köré szövődik és azt kell, hogy mondjam sikerült a krémbe belenyúlnom, hiszen mindegyik páratlan a maga nemében.

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

Ove 59 éves és mindenről megvan a határozott véleménye. Példának okáért a Saab számára az autók autója és bizalmatlan minden olyan emberrel szemben, akik Volvót vagy más külföldi márkájú járművet vezetnek. Napjainak megvannak a fix pontjai, melyektől sosem tér el: legyen az a lakótelep tisztántartása, vagy a tiltó tábla ellenére ott parkoló autók rendszámának felírása, ezeket ráadásul kötelességének érzi, hogy elvégezze, ha már embertársai nem teszik meg. Lételeme a munka és nem érti mások hogy nem érthetnek olyan egyszerű dolgokhoz, mint egy radiátor légtelenítése, tolatás vagy egyéb ház körüli munka. Ám most, hogy állás nélkül maradt és a szomszédai is folyamatosan keresik apró-cseprő ügyekkel, mellyel keresztbe tesznek fontos célkitűzésének, úgy érzi, minden összeesküdött ellene. De az, hogy miképp jutott el idáig és hogy próbál túlélni morgolódások közepette és elvégezni feladatát, azt az olvasónak magának kell felfedeznie.

Rachel Joyce: Harold Fry valószínűtlen utazása (Harold Fry sorozat 1.)

Harold Fry nyugdíjba vonulása után éli szürke, hétköznapi életét feleségével, míg egyik napon kap egy levelet régi munkatársnőjétől, Queenie Hennessy-től, akit 20 éve látott utoljára és most halálos betegsége utolsó fázisáról tudósít, továbbá búcsút vesz a férfitől. Harold megírja válaszát, majd elindul vele a sarkon lévő postaládához, de aztán úgy dönt, tesz inkább egy hosszabb sétát és máshol dobja be. A távirat végül csak nem akaródzik kikerülni a kezéből és hirtelen felindulásból nekivág gyalogszerrel eljuttatni sorait a címzetthez. Igen ám, de nem holmi szomszédságig történő sétálás veszi kezdetét, hanem egy 900 kilométer hosszú kalandtúra, mivel meggyőződése szerint amíg útja tart, addig Queenie is életben fog maradni. Vitorláscipőjében és vékony kabátjában indul neki a távolság legyűrésének, melynek során különleges emberekkel találkozik össze és emlékeinek felidézése által életéről is számot vesz. Na de az, hogy sikerrel jár-e a küldetése, csak az fedezheti fel, aki végigolvassa a regényt.

 

Screen Shot 2015-12-29 at 16.43.30 copy

Tovább

Oldal 1 / 4

WordPress & Téma: Anders Norén