Címke: horror (Oldal 2 / 3)

Susan Hill – A fekete ruhás nő

afeketeruhas_noA fekete ruhás nő a horrorfilmeknek azon szűkebb körébe tartozik, melynek hangulata megfogott annyira, hogy még most is fel tudom idézni a környezetet, melyben játszódott, na meg persze néhány jelenetét is (mondjuk ebből a szempontból a gótikusabb feelinget kölcsönző fekete ruhának köszönhetően nincs nehéz dolgom). Filmtörténeti csodának azért nem mondanám, de kellemes esti borzongást okozott anno. Ez volt az az időszak, amikor még volt egy-két olyan alkotás a horrorok terén, amelyet érdemes volt megnézni, mert vagy a történet volt érdemleges, vagy magával tudott ragadni az egész közeg, amelybe burkolták a cselekményt. Manapság, mint tűt a szénakazalban kell előkotorni valami nézhető példányt, amely nem arra játszik, hogy indokolatlanul zajos hangeffektusaival okozzon szívinfarktust. Na de nem mélyedek ebbe most a kelleténél jobban bele,  inkább a film alapjául szolgáló, Susan Hill által papírra vetett rövid regényre fókuszálnék, mely eredetileg 1983-ban látott napvilágot, ám azóta is megállja a helyét a kortárs könyvek mellett.

Az ügyvédként kenyerét kereső Arthur Kipps visszaemlékezése nyomán kalauzol el fiatalkorának egyik megbízásához, melynek köszönhetően kimozdulhatott a füstös és krémszínű köddel ellepett nagyvárosból egy jóval eldugottabb, isten háta mögötti, ám korántsem unalmas településre. A néhai Alice Drablow hagyatéki ügyében kell eljárnia és ennek érdekében a családi iratokat megkeresnie a nő immár üresen álló házában. A feladat nem egyszerű, hiszen lápos vidéken vezet végig egy keskeny földút a nő egykori otthonához, mely sokszor kerül víz alá, lehetetlenné téve a visszajutást, így kénytelen hosszabb ideig maradni az idő vasfoga által szép lassan kikezdett, ódon ház falai között, hátrahagyva kényelmes szállását. A helyiek sem segítik túlzottan munkáját, hiszen felnőtt létükre meglehetősen szűkszavú célozgatásokba és homályos motyogásba kezdenek, ha csak említésre kerül Mrs. Drablow és a háza, mintha babona övezné személyét. Amikor pedig a nő temetésén megjelenik egy lesoványodott, beteges kinézetű, sápadt, fekete ruhás nő, a dolgok misztikussága csak még tovább fokozódik.

Tovább

Blake Crouch – Wayward Pines trilógia

Amikor kezdetét vette a Wayward Pines nevű sorozat, megannyi helyről olvastam, mennyire érdekes és jó, ugyanakkor rejtélyes is az egész, ezért nem telt el sok idő és már a kanapén ülve daráltuk a részeket, vagy éppen hétről-hétre vártuk az új epizódokat, amikor a lemaradást már sikeresen behoztuk. A legjobban az tetszett benne, hogy szinte minden rész meg tudott lepni valamivel, amire eddig nem számítottam és nem teketóriázott, hanem pörgősen haladt az eseményekkel, nem ragadt le túl sokáig egy-egy dolognál és nem veszett el a részletekben sem. Ezek után nem volt kérdéses, hogy az alapjául szolgáló, Blake Crouch által írt könyvsorozatot is el kell olvasnom, persze egy leheletnyi időtávot azért hagytam közöttük, hogy kicsit feledésbe merüljön, de aztán rájöttem: ha közvetlenül utána olvastam volna a könyveket, akkor sem érezhettem volna úgy, mintha kétszer mélyednék el ugyanabban a történetben, hiszen szignifikáns eltérés van a két alkotás között egy bizonyos ponttól.

Az idahói kisvárosba, Wayward Pines-ba küldik Ethan Burke titkos ügynököt azzal a céllal, hogy keresse fel egy hónapja eltűnt kollegáit, de egy balesetnek köszönhetően a település kórházában ébred, ahol a személyes holmijai eltűntek mellőle, nem tud kapcsolatba lépni szeretteivel, ráadásul utazásának célja sem érdekel senkit, sem pedig az, hogy ki ő. Amikor pedig végére szeretne járni a dolgoknak, csak még több kérdéssel találja szembe magát, egy titkokkal és gyanús dolgokkal teli kisváros várja a kórház falain túl. De miért van a város kerítéssel körülhatárolva? Miért nem mondanak neki az emberek semmit? Miért próbálják ráerőltetni, hogy ezentúl itt kell élnie?

waywardpinesElőször nagyon furcsa volt az egész évad végignézése után olvasni a regény sorait és visszamenni Ádámhoz és Évához, de a nehezét nem maga az újrakezdés jelentette, hanem az események tempójának drasztikus változása. Azt túlzás lenne állítani, hogy az egész első könyv egy sorozatepizódnak felelt meg, de szinte szemvillanásnak tűntek a látottak a sorok olvasásához képest. Ethan első napjait kellő részletességgel fejti ki, holott a sorozat jóval rövidebb fejezetben lép túl ezen és már pörgeti is a következő rejtélyeket, a könyvben pedig csak olvassuk és olvassuk és olvassuk az első megpróbáltatásait és kihívásait anélkül, hogy több információ csurranna-cseppenne számunkra. Persze utána már papíron is beindulnak a dolgok, köszönhetőn annak, hogy tulajdonképpen már itt eltér a tévében látottakhoz képest az alap koncepció, másokra helyeződik a hangsúly és nem úgy történnek az események, ahogy várnánk, ezért már sokkal érdekfeszítőbbé válik az új, eddig még nem látott, vagy nem így látott cselekmény. Szóval már itt leszögezném a tanulságot: nem szerencsés a megnézése után rávetemedni az olvasásra, legyetek előrelátók és fordítsátok meg a folyamatot, jobban jártok – legalábbis ennek elolvasása után így vélekedtem. Aztán jött a többi rész.

Tovább

Josh Malerman – Madarak a dobozban

madarakadobozbanAhogy már korábban is fejtegettem, rájöttem, mi a problémám a horror műfajú könyvekkel, miért nem borzolja az idegeimet kellőképpen. Míg a filmekben készen kapod a környezetet és a körülményeket, majd a megfelelő pillanatban minden hirtelen és váratlanul történik, felkészülési időd sem marad arra, ami vár rád. A könyveknél ezzel szemben nem segítenek sem a vizuális, sem a hangelemek, így minden egyes pillanatot úgymond a szádba rágnak körmondatokkal, leírásokkal és magadnak kell elképzelned, ezáltal elveszik az a hirtelen varázs, ami viszont a vásznon megmarad. Ettől függetlenül semmiképpen sem szándékoztam lemondani róluk, hiszen közel áll hozzám a műfaj és ha rémálmaim nem is lesznek tőlük, azért remek regények még mindig lehetnek, melyeket kár lenne kihagyni. A helyzethez hozzászokva álltam neki Josh Malerman – Madarak a dobozban című könyvének is, mely legnagyobb meglepetésemre sikeresen megbolygatta a felállított elméletemet. De hogy miért, erről egy kicsit később, inkább nézzük, miről is szól ez a sokak által ajánlott könyv.

Egy szörnyű emlékeket őrző házban találjuk magunkat Malorie-val és a két gyermekével, akik a külvilág elől elzárva, elsötétített és bebiztosított ablakokkal próbálják túlélni a napokat. 4 évvel ezelőtt kezdődött az a véget nem érő rémálom, mellyel kénytelenek nap mint nap szembenézni: valami van odakint, melyet ha az ember meglát, őrült dolgokra sarkallja. Senki sem tudja honnan ered, egyszer csak feltűnt egy távoli országban, majd szépen lassan szaporodtak a halálesetek, míg a világot végül le nem győzte és át nem vette felette az uralmat. Azt is homány fedi, tulajdonképpen mivel is állnak szemben, hiszen aki meglátja megőrül és esélye sincs felfedni az igazságot, innentől kezdve egyetlen dolog érdekli csupán: megölni minden körülötte lévőt, legyen az családtag vagy barát, végül pedig saját magával is végez. A túlélők nem túl népes táborának az egyetlen védekezési módja így a sötétségbe menekülés és a csukott szemmel, vakon közlekedés lett.

Tovább

Joe Hill – A szív alakú doboz

aszivalakudoboz2Horrorkedvelőként számos filmet láttam már – némelyiket végigrettegve, párat faarccal végigülve -, eleinte olyannak tűnt ez a műfaj, akár egy feneketlen óceán, ahol mindenféle elgondolásban és megközelítésben próbálják kimeríteni az ijesztegetés és a hátborzongatás művészetét, de sajnos mostanában az az érzésem támad, ez a végtelennek hitt mélység a végét járja, hiszen igazán egyedi darabot már csak igazán ritka esetben lehet a képernyőn látni. Ezért félve bár, de nyitni kezdtem a hasonló témájú könyvek iránt, de ahogy sejtettem, nem igazán váltották be a hozzá fűzött reményeimet, így parkolópályára is tettem őket. Persze a visszatalálás nem váratott sokáig magára, a pozitív visszhangoknak hála Joe Hill – A szív alakú doboz című könyvét szemeltem ki, mely a Szarvakkal ellentétben – amelyet szintén szeretnek a horror bélyeggel ellátni – már tényleg a műfajhoz kapcsolódik.

Ha a horror műfaj nem lenne elég hátborzongató, maga a főszereplő is rátesz pluszban még egy lapáttal; egy általános, hétköznapi karakter helyett egy idősödő death-metal rocksztárt kapunk Judas Coyne személyében, aki bizarr dolgokat gyűjt, amolyan ízig-vérig rocksztárhoz méltóan. Megtalálható nála példának okáért egy akasztófa kötele, egy boszorkánytól származó iromány, egy kazetta, rajta egy sokkoló videóval, valamint új szerzeményként már egy régi öltöny is, melyet egy internetes árverésen kaparintott meg magának egy állítólagos kísértettel együtt, mindezt egy szív alakú dobozba csomagolva. Az állítólagos különös tárgyakkal ellentétben ezúttal azonban tényleg azt kapja, amit rendelt és egy öregember kezdi el kísérteni a már egy-két dolgot megélt zenészünket, felforgatva mindennapjait és kirángatva ezzel egyre depressziósabbá váló életéből – csakhogy ezáltal minden még rosszabbá válik, hiszen a csontos kezű kísértetünk a legkülönfélébb helyeken, egy borotvát lóbálva tűnik fel és nem úgy fest, mintha békével jönne.

Tovább

Joe Hill – Szarvak

hornsNagyítóval kell keresni a könyvek rengetegében azokat az alkotásokat, melyekben nem kap helyet egy, vagy akár több gonosz karakter, hiszen ezek garantálják, hogy ne unjuk el magunkat a sok jó dolog olvasásán és egy kis fordulatosságot csempésszenek a művekbe. Ahány könyv, szinte annyiféle megformálása ismert, ugyanakkor nem feltétlenül szükséges, hogy külön alakot öltsön, elég, ha a szereplő saját lelkét hinti meg a gonoszság szele különböző hatásoknak köszönhetően és így megy végbe olyan változás, melynek hatására átáll a sötét oldalra. Joe Hill – aki nem mellesleg Stephen King fia, álnevet viselve – Szarvak című, horrornak titulált művében is ez a helyzet, hiszen egy jólelkű (talán túlságosan is) fiatalemberből egy csapásra ördög válik, csak éppen ebben az esetben még őt magát is váratlanul érinti a dolog.

Tovább

WordPress & Téma: Anders Norén